Készülődés Andráshoz
Bevallom, már évek óta készülök valakihez, akit nem is ismerek személyesen. Mégis sokat tudok róla.
Ha belegondolok, hogy holnap találkozom vele és a családjával – megborzongok az izgalomtól.
Már régen éreztem ilyet és kicsit tartok is tőle, de tudom, mennem kell!
Holnap viszem el Andrásnak a legújabb könyvem egy számára dedikált példányát… és megpróbálom elérzékenyülés nélkül felolvasni azt a levelet, amelyet a könyv elején neki írtam. Szorítsatok nekem!
Kedves András!
Még nem ismerjük egymást személyesen, mégis hosszasan keresem néha a billentyűzeten a betűket, és ha most ott állnék veled szemben, tudom biztosan, a hangom is megremegne.
De ne gondold, hogy a szánalom miatt! Nem!
Mindenkivel előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk. Bosszankodunk egy sort, aztán megpróbáljuk még egyszer. Aztán a legtöbben feladjuk: átmenetileg, vagy végleg.
Még nem találkoztunk, de sok mindent tudok rólad.
Tudom, hogy mindketten bakonyi levegőn nőttünk fel. Tudom, hogy kisgyermekkorod óta imádod az erdőt, ami körbeöleli a faludat. Hogy hetedikes korodban eszméltél rá arra, hogy erdész szeretnél lenni, s ettől kezdve jobbak lettek a jegyeid. Hogy minden szabadidődet erdei leskelődéssel, felfedezéssel töltötted. Hogy a szarvasbőgés és a csendes agancsozás már ekkor része volt a kialakuló szenvedélyednek.
Tudok Cucujról, a beteg őzgidáról, akit megmentettél és gondoztál. Ma már elmúlt tízéves.
Tudom, hogy a falu gazdáitól rendszeresen összeszedtétek a felesleges takarmányt és a sajátotokkal együtt hordtátok ki télen a vadaknak.
Tudom, hogy felvettek egy erdészeti szakközépiskolába, ahol érettségi után vártad, hogy elkezdődjön még az az utolsó két év…
…és tudok a balesetről, ami megváltoztatta az életedet. Hogy rengeteg vadászkönyvetek van, mert a testvéred az antikváriumokat járta akkor, amikor épp nem olvasott fel neked a hosszú éber kóma időszakában.
Tudok a hosszadalmas gyógyulási folyamatról, a poklok pokláról. Hogy újra meg kellett tanulnod beszélni és izmaidat egyenként működésbe hozni. Tudok a hősies kitartásodról, mely már több éve tart… és hogy bár tolókocsiban, de végre újra érzed már azt az illatot odakinn, a fák között.
Csak egy dolgot nem tudok.
Honnan van benned ez a hatalmas erő?
Ez a fájdalmas elszántság?
Hogy lehet mindennap ugyanazokat a kicsiny mozdulatokat létrehozni, ismételni százszor, ezerszer? Izmokat megfeszíteni és ernyeszteni hónapról hónapra, évről évre? Hogy talán éppen holnap sikerül az, ami eddig még nem, vagy csak egy hónap múlva? Te tudod, hogy soha nem adod fel!
Hidd el András! Elszántságod káprázatos és tiszteletteljes!
Azt hiszem, ezt minden embertársam nevében mondhatom! Igen! Ez az irántad érzett tisztelet csalna remegést a nyelvemre!
Hiszek benne, hogy példamutatásod, annak ellenére, hogy eddig csak a közvetlen környezeted ismerte, utat mutat majd sokunk számára, amikor kilátástalannak érzett helyzetbe kerülünk!
Ezzel a könyvvel kívánok minél hamarabbi gyógyulást neked, s mindazoknak, akik a természet végtelen szeretetét jelenleg csak a könyv puha lapjain át érzik, s mégis állandóan bennük ragyogva ad nekik újra erőt, mindörökkön örökké…
Pétervására, 2016. november 4.
Szabó József