A puskalámpa

Télen történt, november első felében.

Régen volt már, mégis biztos vagyok a novemberben, hiszen akkortájt egy-egy hivatalos meghívás olyan ritkaság volt számomra, mint a határban a fehér holló.

– Most hozhatod a puskát is! – lepett meg a barátom az egyik kora délután. Aztán még hozzátette:

– Ne félj, most olyan helyre viszlek, ahol lesz disznó!

Az igazat megvallva én nem is féltem, mert ha Pista azt mondja, hogy lesz disznó, akkor arra akár mérget is lehet venni.Akkor már közel tíz esztendeje jártam vele az erdőt, de csak csendes szemlélődőként. Beültem mellé az érő búzatáblába, vagy rejtett lombok alá heveredtünk a dagonya közelében, télen pedig a hatalmas erdőkben kerestük a korán meginduló, hóban keresgélő kondákat.

Ez így ment nap mint nap, mégsem untam meg soha.

Sokat tapasztaltam mellette, míg aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egy bérkilövő társaság tagja lettem. Ennek ékes bizonyítéka az a sörétes duplacsövű puska, amely azon a délután már ott fityegett a vállamon, miután kiszálltunk a sokat megért GAZ kocsiból.

A slusszkulcsot szokás szerint benne hagyta, hiszen azt a bűvös „szekeret”, ahogyan ő hívta, rajta kívül senki sem bírta volna beindítani.Csak a fejével intett, hogy merre indulunk, s én megpróbáltam mögötte maradni, annak ellenére, hogy hórihorgas alakjához és hosszú lábaihoz igazán termetes lépéshosszak társultak! De ezt megszoktam már és igyekeztem most is a nyomaiba lépni.

Gyorsan haladtunk, a lehullott lomb engedelmesen simult el a bakancsunk alatt. Néha, egy pillanatra felemeltem a fejemet, hogy körülkémleljek.
Egy gyertyános tölgyes enyhén emelkedő ösvényén kanyarogtunk, hol jobbra, aztán meg balra. Itt néhány bokor a fák között, amott meg átláthatatlan sűrűség látszott. De mi csak mentünk felfelé a hallgatag erdőben.

Az ő vállán a golyós távcsöves, az enyémen a sörétes himbálózott ütemesen, benne a két gyöngygolyóval.
Egy enyhe púpocska tetején váratlanul megállt.

– Itt lesz a te helyed! Válassz ki egy fát és húzódj mellé! Innen el nem mehetsz, csak ha jövök érted! Ha lövés van, meghalljuk! Csak akkor keressük egymást! …de csak zseblámpával! – emelte fel a mutatóujját.

Mielőtt kinyitottam volna a számat, folytatta:

– Most gyere, jegyezd meg, hogy én hol leszek!
Ijedten forgathattam a fejemet körbe, mert elmosolyodott.

– Nyugi! Visszatalálsz ide, nem leszünk messze egymástól!
Azért én halkan egy csíkot húztam a levelek között a bakancsom sarkával. Az ösvényen merőlegesen jól látható lesz, ha visszafelé jövök, hiszen most vagyok itt először.

A következő percben már vakartam a fejemet, mert Pistát követve egyre több túrás nyomát fedeztem fel az avarban és az ösvényen, melyek kísértetiesen hasonlítottak az én kihúzott vonalamhoz!

– Most mi lesz? – sandítottam egyre gyakrabban hátra és próbáltam megjegyezni az irányt. – Emiatt elszúrni egy ilyen meghívást! ..meg még ki is röhög, ha majd rossz irányba megyek!

Aztán hirtelen ötlettel a zsebembe nyúltam és elejtettem egy papír zsebkendőt. Aztán kicsit később még egyet. Jancsinak és Juliskának is hasonló jutott eszébe a mesében…el is tévedtek, rendesen …de a zsebkendőket csak nem eszi fel semmi!?

Ilyen gondolatok kísértek, míg végre Pista ismét megállt egy jókora dagonya mellett. Hangja suttogóra vált.
– No, akkor ballagjál vissza a helyedre! A disznó bárhonnan várható. Ott leszek! – mutatott oldalra.
Tekintetemmel követtem a mozdulatát. Az egyik közeli termetes fán egy magaslest fedeztem fel. Próbáltam rögzíteni a látottakat és már fordultam is vissza.
Bár a zsebkendőket felszedtem, mégis könnyebben visszaértem a vonalamhoz, mint reméltem.

Végre alaposan szemügyre vehettem a terepet. Kiválasztottam egy derékvastagságú fát, mely jó takarást adhatott. Onnan remekül láttam minden irányba, de csak alig kőhajításnyira. Lábammal elkapartam körülötte a lehullott leveleket, hogy szükség esetén hangtalanul megkerülhessem.
Amikor végeztem, nagyot sóhajtva dőltem háttal a törzsnek és szokás szerint azt próbáltam meg elképzelni, hogy honnan fog majd feltűnni a disznó.

Mekkora lesz vajon? Egyedül lesz, vagy többen? Sikerül-e meglőnöm?

Bárhonnan is jön, közel lesz! Nem piszmoghatok sokat! Az egyik oldalamon fenyőcsoport széle, jó sűrű. Ahogyan sötétedett, ez veszett bele először a közelgő est félhomályába. Az egyre feltűnőbbé váló fekete foltjai miatt sűrűn megfordult rajta a tekintetem.

Így telt el fél óra, az erdő fái közt végtelen csend ásított. Ritka az ilyen, amikor a legapróbb neszek is elvesznek valahol. Csak azt nem tudtam, hogy hol. Lassan ez a békés nyugalom rám is átragadt. Puskámat a fámnak támasztottam és csendesen megmozgattam végtagjaimat.

Aztán tarisznyámból előóvatoskodtam a lámpát és ráerősítettem a csőre, úgy, ahogy kell. A vezetékek végeit a papucsokkal rátoltam a tenyérnyi akkumulátorra, majd be a kabátzsebbe.

Ezután következhetett a próba. Vékonyka fénycsík hasított az ég felé, csak annyi, amennyi az ujjaimmal eltakart lámpa szélén kiáramolhatott. Csak egy pillanatig néztem a fénysugarat, hiszen megnyugtatóan működött.
Ismét leeresztettem a puskát a fához.

– Nem jön erre a fene se! – kerekedett ki bennem egyre határozottabban.
A következő pillanatban aztán, mintha csak megcáfolni akarna valaki, éles visítás hangzott fel, nem is olyan messziről!
Azonnal a hang irányába pördültem, de nem láttam semmit, csak a félhomályba vesző bokrokat a fák közt. Aztán rövid, mély, szaggatott röfögés, mely lassan fúlt el a mozdulatlan levegőben.

 

A disznók ott voltak a közelemben!

 

A puskát felkapva kissé nyitott szájjal meredtem a jól ismert hangok felé, de a szürkeség mozdulatlan maradt. A következő percben finom zörgések zaja jutott el hozzám. Megindultak?! Mindenesetre a szívem eszeveszett ficánkolásba kezdett.

 

Lehet, hogy mégis? Lehet, hogy meglesz az első önállóan lőtt disznóm?

 

Kicsivel később a hangok szétterjedtek. Hol itt, hol ott hangzott fel nyikkanás, de az a leheletfinomnyi szöszmötölés egyáltalán nem közeledett.

– Rájuk kéne menni! – de aztán eszembe jutottak Pista szavai. Biztosan ő is hallja őket. És ha ugyanarra gondol, és a lesről leszállva megpróbálja becserkelni őket? Nem! Mégsem megyek, mert nem mehetek! Legfontosabb a biztonságos vadászat!

Izgatottan vártam hát tovább a fa mögött, de ezek a disznók igazán ráérősek voltak, vagy valami nagyon finomat találhattak! Továbbra sem jöttek felém, egy tapodtat sem!

Hamarosan az éjszaka feneketlen zsákjába terelte a még szabadon kószáló maradék szürkeséget és azon vettem észre magam, hogy teljessé vált a sötétség. Olyannyira, hogy már a rejtekadó fám törzsét sem láttam, pedig ott álltam szorosan mellette.

Már egyre inkább hajlamos voltam arra gondolni, hogy ezek a disznók egyes fákhoz lehetnek kikötve, amikor végre mégis elkezdtek közeledni. A zörgés alapján úgy gondoltam, hogy elég közel fognak elsétálni előttem ahhoz, hogy legalább a legközelebbit meglássam és egy jó lövéssel helyben marasztaljam.

Kitapogattam a lámpa kis kapcsolóját, a puskát célzásra emeltem és vártam.

Lassan, irányukat tartva egyre közelebb csörögtek. Váratlanul, balról közeli lépések zaja. Annyira figyeltem a többire, hogy ezt itt nem is vettem eddig észre. A kondától különválva kísérte azokat. A következő pillanatban már ott is volt egészen mellettem, ahol aztán hirtelen megállt!

Megvallom, egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy Pista szórakozik velem, de a szuszogás olyan élethű volt, hogy az csakis és kizárólag egy disznóból jöhetett elő. Igen. Egy igazi vaddisznó állt mellettem. Ráadásul olyan közel, hogy ha a lábam kinyújtom, talán meg is érinthettem volna! 

Ehelyett inkább megszorítottam a puskát és – egy életem, egy halálom – megnyomtam a lámpa kapcsolóját. Az alig hallható kattanáson kívül más nem történt, a lámpa sötét maradt.

Azaz mégis történt még valami: a disznó elballagott a lassan távolodó konda után!

Hiába nyomkodtam azt a szerkezetet, kapkodtam össze-vissza, mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy mire idegességemben megtaláltam az akkuról lecsúszott vezeték végét a zsebemben, a jövevény már a másik oldalamon levő fenyves sűrűjében volt a társaival egyetemben.

Hamarosan újra olyan békés csendbe dermedt minden, mintha néhány pillanattal korábban nem is történt volna itt semmi. Mintha abban az erdőben egyetlen vad sem lett volna.
Mérgesen és megszégyenülten dőltem neki a fatörzsnek.

 

Elszalasztottam. Itt volt mellettem és én csúnyán elszalasztottam.

 

Mintha egy megbocsáthatatlan hibát követtem volna el. Néztem az eget az ágak között és füstölögtem magamban fájdalmasan.

A fában ekkor alig érezhető remegés szaladt végig.

– Mit bánkódsz? Itt nem nevet rajtad senki! – súgta halkan.

Meglepődve néztem körül és éreztem a többi fa komoly bólintását.

– Csak egy titkot kaptál! Ha akarsz még, gyere máskor is! – és a különös rezgés megszűnt.

Megértettem az üzenetet és elszégyelltem magam. Hiszen szerencsésnek kellene érezni magamat!

Ki mondhatja el még rajtam kívül, hogy így járt búgás idején? Talán senki! Az új lámpám gyengeségét pedig szigetelőszalaggal fogom orvosolni! És jönni fogok még, tízszer, százszor, ezerszer! Ha kell, akár puska nélkül is!

A fák ismét bólintottak. Karjaikkal némán mutattak az égre, ahol a csillagok milliárdjai versenyt játszottak már a sötétséggel.

További olvasnivalók

FEHOVA 2019

FEHOVA 2019

Új könyv az idei FeHoVa-n! (2019. február 7-10.) Szeretettel várok minden érdeklődőt könyveimmel az A pavilon 304-es standján, a legrangosabb hazai vadászati kiállításon, vásáron. Régi árak, új könyv, ajándék dedikálással! + peddignáddal fonott vadász-díszüvegek!...

Vaddisznóláz a Magyar Vadászon!

Tisztelt Olvasók, Érdeklődők! Könyvem elérhető a magyar vadász hivatalos honlapján is: https://www.magyarvadasz.hu/index.php?p=hirdetes&id=15643 De ha szívesen olvasnák könyvemet, akkor ide kattintva tudják megrendelni. Vadászüdvözlettel, Szabó...