Az első …

[et_pb_section][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_text admin_label=”Szöveg” background_layout=”light” text_orientation=”left” use_border_color=”off” border_color=”#ffffff” border_style=”solid”]

Álljon meg a baloldal! –hangzott fel Zsolti kiáltása, nem is olyan messziről.

Megállok és nyúlok a cigarettámért. Mínusz 10 fok van, mégis törülgetjük magunkat alaposan. Most veszem csak észre, hogy a kezem több helyen véres, a kabátom itt-ott cafatokban lóg…
Mélyre szívom a füstöt és magamban elmosolyodok. Az amúgy is sűrű erdőben az előbb egy futballpálya nagyságú kökényesen kellett átkelni, ami inkább egy katonai túlélő gyakorlathoz hasonlított, mivel a hasam többször volt a hóban, mint a tüskés ágak között.
De nem ezen mosolygok, hanem azon, hogy elképzelem, amint néhány lemaradt vaddisznó éppen kifigyelt és holnap, amikor már elmúlt a veszedelem, harsány röhögés közben előadják vergődésemet a kondának, azok meg a hasukat fogják…
Ja kérem, könnyű annak, akinek négy lába van és olyan az alakja, mint egy torpedó! Így igazán könnyű száguldozni a sűrűségben!
No, de sebaj!
Lehet, hogy az nevet, aki utoljára nevet! – gondoltam egy pillanatra mindenre elszántan, de azután az a tény, hogy eddig már számtalan hajtást talpaltam végig, s csak egy süldőt sikerült elejtenem (az is sebzett volt), visszazökkentett a valóságba.
Ki tudja miért, hajtásban a disznók mindig elkerülnek! Ha pedig nem, akkor a delikvens vagy messze van, vagy csak egy villanásnyit látom a sűrűben, vagy úgy ugrik, hogy a szomszéd hajtótársam testi épségét veszélyeztetném a lövéssel. (Az pedig köztudottan szent és sérthetetlen!)
Akkor minek megy az ilyen vaddisznó hajtóvadászatra? – kérdezhetnék a hozzá nem értők.
Mivel nem vagyok társasági tag, természetesen örömmel használok ki minden lehetőséget, meghívást.
Akkor is elmennék, ha előre tudnám, hogy nem lövök semmit, de megsimíthatom a fák törzsét, bujkálhatok a bokrok között, kacsinthatok a madaraknak és teleszívhatom magam azzal a szent valamivel, amit úgy hívnak – Erdő.
-Kerr! Kerr! Figyelj! Készülj! – térített magamhoz egy szajkó recsegése felettem, mintha. hozzám beszélne.

– Hej, te zsivány, tojásrabló! Még van kedved viccelődni velem? Az a szerencséd, hogy nincs nálam sörét! – mordultam rá. Aztán, hogy lássa, valóban komolyak a szándékaim, ráemeltem az öreg 16-os puskámat. Abban a pillanatban tovalibbent a cserfáról.
– Indulhat a hajtás! – hallom ismét Zsolti hangját, aki egyébként a társaság hivatásos vadásza. Itt most ő a főnök ő irányít bennünket, hajtókat.
Ebben a hajtásban az alsó, völgy felőli szomszédom Zoli, régi, kedves tanítványom Puska nélkül hajt, de hozott két kutyát is. Az egyik még csak tanuló, a másik vérbeli disznós kutya.
Elengedi őket, s azok már rohannak is előre Alig telik el fél perc, már ugatnak is alattunk, egy mély, hosszú vízmosásban.
Mi is erre tartunk, csak sokkal lassabban. A sűrűn nőtt bokroktól még nem látjuk az alját,, csak szemben azt a meredek oldalt, ahová majd fel kell kapaszkodnunk.
Közben az ugatás jócskán eltávolodott tőlünk balra, a völgy irányába – már alig hallottuk.
– Kár volt előre inni a medve bőrére, szajkó barátom! – és szidtam magamban a mátyások nemzetségét.
– Vigyázz! Nagyon mély! Elmegyek lefelé átjárót keresni! – térített vissza Zoli kiáltása a vágyakozásból a valóságba.
– Jó! –feleltem, s már közben én is láttam, hogy a vízmosás aljába egy legalább 7-8 méter magas, meredek falon keresztül lehetne lejutni, de ezt én sem merem megkockáztatni.
Ha nem lenne ekkora hó, talán…
Én megpróbálom felfelé. Alig mentem 30 métert, amikor ráakadtam egy mellékágra, amely ha továbbmegyek benne,  szépen beletorkollik a vízmosásba, s ennek a magassága sem volt olyan ijesztő.
S hogy ne maradjak le, puskát a kézbe és óvatosan, fenéken beszánkózom ebbe a gödörbe.
Innen csak egy út van: az előre – nézek vissza a függőleges falakra.
Odalent kidőlt fatörzsek sejtelmes árnyai a vastag hó alatt. Felállok és csúszkálva taposok tovább lefelé, ebben a két embernyi széles kanyonban.
Még vagy 15 méter és elérem a nagy vízmosást, melyen átkelve következhet szemben az az embert próbáló oldal.
Dirr! Durr! – szólalt meg váratlanul a hajtásban a puska. Megállok hogy azonosítsam a lövések irányát, amikor újra egy duplázás. Távoli ordítozás: igen, a völgy felől hallom, amerre Zoli kutyái tűntek el. Újabb lövések, egyre közelebbről, mígnem a nagy zűrzavarból tisztán hallom a kiáltást:
– Megy a nagy disznó felfelé!
– Legalább te látod! – élcelődtem magamban és dühösen tekergettem a nyakamat. És ekkor én is megláttam odalentről egy pillanatra, ahogyan elvágtat előttem a nagy vízmosás túlsó oldalában. Mire ráemeltem a puskámat, már el is tűnt. Pillanatok alatt elborította agyamat a méreg:
– Mi a fenének kellett nekem ide lejönni?! Tessék! Itt a nagy disznó, odafentről biztosan tudtam volna lőni! Ez az én formám!
Szaladtam volna előre, a nagy vízmosásba, hátha onnan még utána tudok lőni, meg aztán meg is állhatott az a disznó (ennyi rohanás után)?!
És ekkor, a második lépésnél, miután egy fatörzset léptem át, hirtelen combtőig süllyedtem egy hó alatt megbúvó gödörbe és egyensúlyomat vesztve nekidőltem a kis kanyon oldalának. (Most már legalább nem csak a disznók fogják a hasukat a gyönyörűségtől…)
– Itt a disznó! Lőjed! – ordítja Zoli közvetlenül előttem, valahonnan a vízmosásból. A hangja tele izgalommal.
Felnézek, de nem látok semmit, csak azt a pár métert, ami még előttem van a torkolatig. Megpróbálok talpra állni. Ez a félig fekvő testhelyzet, így kicsavarodva igazán kellemetlen. Éppen sikerült a lábamat is kiszabadítanom, amikor neszt hallva felnézek.
Ezt a képet, míg élek soha nem felejtem el: a vízmosásból, mint egy fújtató gőzmozdony robbant be a mellékágba egy jókora, szürkésfekete tömeg. A következő pillanatban már ott is volt mellettem! Ennél gyorsabban csak a gondolataim peregtek egymás után. (Csodálatos, hogy milyen gyorsan képes működni az emberi agy!)
Ahogyan összevillant a tekintetünk, a disznó mélyen ülő, apró szemében egy pillanatra, mintha csodálkozás, meglepetés látszott volna. De megtorpanás – nem!
Mindketten tudtuk, hogy a menekülést ebben a pillanatban megakadályozni nem lehet.
Puskám csővel felfelé a jobb kezemben, a vállammal együtt a magas falnak támaszkodik.
Lőni nincs időm, de mi lesz, ha nekem fordul?
Remélem, az előbb leadott lövések közül egy sem talált, mert ha sebzett, akkor az Isten irgalmazzon nekem! – tudatosult bennem, – de ha kell, küzdeni fogok!
Nem tudom hogyan, de világosan éreztem azt a pontot a csípőm magasságában, attól félméternyire előttem, ahol el fog dőlni, hogy a disznó mit választ.
Még két méter.
Hosszú, őszes orra szinte fúrja a levegőt.
Még egy méter.
Most látom meg szájában a kiálló agyarat.
Elkapom előle a bal lábamat.
Most éri el azt a bizonyos pontot.
Nagyon szorítom a puskát, melyet mozdítani sincs időm.
A disznó pedig, kabátomat súrolva, elporzik mellettem.
A következő pillanatban ellököm magam a faltól és gyorsan megfordulok. Kibiztosítom a fegyvert és célzok.
Csakhogy ebben a méternyi széles oldalágban ő is csak egy irányba tud menni. Nem is látok belőle mást, csak a farát, amely úgy mozog föl-le, mint egy száguldó paripáé.
A közelben éles kanyar, megvárom, míg odaér és a fordulása közben előbukkanó lapockájára lövök.
Érzem, jó helyre ment a lövés, ám a kan rögtön el is tűnt a kanyarban.
Néhány másodpercig még lövésre készen vártam, hátha visszafordul, de nem így történt.
A kanyaron túlról vergődés hallatszik. Újratöltök a jobb csőbe és megindulok a zaj felé, majd   rálépve Zoli kutyáira, akik szintén ott termettek. Azok előre, én utánuk.
A disznó fekszik, már csendesedik. Megadnám neki a kegyelemlövést a fültőre célozva, de a kutyák állandóan körülötte ugrálnak. Mindig, amikor éppen lőnék, valamelyik közénk ugrik.                         Aztán a bátrabbik már rajta is van és elkezdi tépni, szaggatni a szőrét, példát mutatva tanuló társának.
Felnézek és meglátom Zsoltit a disznó fölött, a kanyon szélénél. Közelről egy lövéssel biztosít, de a leterített vad már nem mozdul.
Ekkor ér oda mellém Zoli és hátra parancsolja a kutyákat. Gratulál és együtt lépünk oda a kanhoz. Az első kanomhoz! Harmadik éves, lehet vagy 80-90 kg, az agyarát 16 centisre becsüljük.
Ketten kell lehúznunk a vízmosáson végig az útra. Ez eltart egy fél óráig is, vagy tovább.
Lassan evickélünk a bedőlt fatörzsek között bujkálva.
Alig haladunk, vagy 150 métert, amikor felülről hó roppanások hallatszanak. A továbbhaladó hajtásból visszatört egy jókora koca hét süldővel és éppen a vízmosás szélén állnak meg figyelni.
Lövésemre az egyik süldő lebukfencezik a lábunkhoz, a kan mellé, amely akár a nagybátyja is lehet.
Ezután már nem engedem ki markomból a kan húzókötelét és szuszogva, izzadva, de az átélt élményeket mélyen magamba zárva érünk ki az útra.
( 2003 )

 

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Szólj hozzá!

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.