Harangszó

Testetlen, nehéz még az éjszaka.
A sötétség uralkodása teljében mindent betakar és eggyé varázsol. Hűséges alattvalójaként most én is egy vagyok vele. Csak a csillagok ragyognak valóságosan, szórva szét annyi fényt, amely csak arra elég, hogy őket csodálhassuk. Néha egyik – másik huncutul lekacsint:
– Ha fényt akarsz, várd a hajnalt!
– Ezt én is tudom – legyintek és nem is bocsátkozom velük vitába.
Várok.
Néhány perce még a barátom terepjárójában ásítottam nagyokat, a jó meleg ágyra és a nyári időszámítás miatti igazán korán kelésre emlékezve. Aztán intett, hogy megérkeztünk.
– Ha rám hallgatsz, ide állsz az oszlophoz – mondta, miközben kikászálódtam.

– Vagy ha úgy gondolod, cserkelhetsz visszafelé ezen az ösvényen is, de szerintem valahol itt váltanak vissza. Én továbbmegyek a domb mögé, ebbe az irányba ne lőj! – mutatott előre már indult is.
A féklámpák fényében néhány pillanatig még láttam ezt a bizonyos ösvényt, melyen idáig jöttünk. Valaha földút lehetett, de ma már alig lehet észrevenni. Mintha egy láthatatlan kéz szórta volna a bokrokat szét rajta, nagy összevisszaságban.
Később már csak a motor hörgése árulkodott arról, hogy az emelkedőből még hátra van néhány méter.
Erről jut eszembe, hogy még be sem vagyok töltve! Kapkodva három lőszert halászok elő és tapogatom bele a tárba. Épp végzek, mire a kocsi motorja is elcsendesedik odább a domb túloldalán, így a csőre töltés fémes kattanásaival kevésbé illetlenkedek az alvó természettel. Teljes csendben ezek a hangok akár ágyúdörgésnek is beillenek, s ilyenkor úgy érzem, hogy az erdő és a csend lelkét zavarom meg.
Az oszlop, mely egy nagyfeszültségű villanyoszlop volt, csendben nyújtózkodott az éjszakában. Csak odafönt, a csillagok között látszott halványan hideg sziluettje.
Az ösvénytől 7-8 lépésre lehet és tapogatok előre. Nyomban fel is szisszenek. Nem volt nehéz kitalálnom: előttem egy vadrózsa, közismert nevén csipkebokor.
– Hát te még álmodban is szúrsz? – akadt el a mozdulatom és egyéb gorombaságra is hajlamos lettem volna, de eszembe jutott, hogy ő is csak védekezett egy hívatlan éjszakai látogatóval szemben.
Szabadulásom után végre elérem az oszlopot. Kényelmesen elférek közte és a bokor között.
Várok.
Ismét teljes a csend, s ezért is szeretem jobban a hajnali lest. Ilyenkor a tücskök is elpihennek, belefáradva az állandó muzsikálásba. A sötétség utolsó órájában a még éjszaka trillázó madarak is csendben vannak. Vagy szundikálnak, vagy a közelgő hajnalnak tisztelegnek?
Néha egér surran el a lábam mellett. Vannak köztük nagy tréfamesterek, melyek olyan szemérmetlen zajjal közlekednek, hogy közeledő disznónak vélem, s már – már a puskámért kapdosok. Aztán ők is elnyugszanak és akaratlanul is szabadjára engedem a gondolataimat.Az elmúlt napokban többször maradtunk kint a közeli nagy búzatáblánál, meg a hozzá vezető váltóknál esti lesen, hogy disznót lőjünk.
Egyik hely ígéretesebb volt a másiknál, de a várt eredmény mégis elmaradt.
A disznók mintha csak tudták volna, hogy hol várjuk őket, mindig túljártak az eszünkön. A másnap tartott terepszemle aztán ismét arról tanúskodott, hogy a szokásos éjszakai dorbézolásuk most sem maradt el.
Ki tudja, meddig ment volna ez így, ha a barátom meg nem unja a dolgot.
– Holnap kimegyünk hajnalban – mondta. – Háromkor indulunk.
Tény, hogy a vad korán reggel sokkal nyugodtabb és ezáltal vigyázatlanabb mint este, főleg ha egész éjjel zavartalanul tömheti a bendőjét.
– Jó, jó! Ez mind szépen hangzik! Most vagy ezen a helyen először! Ráállsz egy váltóra a sok közül és azt hiszed a disznó majd éppen ezt választja! – nyilalt belém a kételkedés.
– Miért ne! A vadászathoz leginkább szerencse kell! Különben sem azért vagyok itt, hogy mindenáron vaddisznót lőjek! – vágtam vissza pesszimista énemnek.
A kialakulófélben lévő vitát önmagammal egy váratlanul elcsattanó lövés zárta le. Olyannyira meglepett, hogy össze is rezzentem.
Kétségtelen, hogy a barátom lőtt. Mintha becsapódást is hallottam volna. Már azon morfondíroztam, hogy mire lőhetett, amikor fél percen belül ismét megszólalt a puskája. Ez az ismétlés meglódította a fantáziámat és már el is képzeltem, amint mosolyogva mondja:
– Lőttem egy szép kant!
Nemhiába! Erre az emberre úgy ragadnak a vaddisznók, mint érett szőlőre a darazsak! Ösztönösen megérzi, hogy merre kell mennie, hova kell állnia. Már több száz vaddisznót lőtt! Csak bámulni tudom!
Szerencsére még nem vagyok megfertőzve irigységgel (amely egyre jobban tarol a vadászok között) és igazán, őszintén örülök mások szerencséjének is.
Bízom benne, hogy ez ellen a súlyos „betegség” ellen én örökké védve leszek!
Közben felpillantok és csak most veszem észre, hogy a keleti égbolt – megbontva az eddig alkotott harmonikus családi egységet – hadat üzent nyugati testvérének, no meg a sötétségnek.
– Ez az! Abba ne hagyd! – biztatom és úgy teszek, mintha nem tudnám a csata kimenetelét. A nyugati testvér harcosai még néhány percig tartják magukat a csatarendben, de aztán ész nélkül megfutamodnak.
Az előttem jó kőhajításnyira levő akácos végre elkülönült az égbolttól, s a köztünk lévő fekete foltok kezdtek bokorformát ölteni.
Olyan ez, mint a varázslat. S én most részese vagyok ennek a varázslatnak!
Már sokszor megpróbáltam ezt a folyamatot részeire bontva tanulmányozni, de soha sem sikerült. Valamiről mindig lemaradtam. Most is.
Figyelem, hogyan hajnalodik. Érzem és tudom is már, hogy ami most itt mellettem elszáguld ilyen eszeveszett gyorsasággal, az nem más, mint az Idő.
Már azt is látom, hogy a hátam mögött fenyves van, jó sűrű. Ideális nappali rejtekhely a disznónak. Itt kell tehát elcsípni őket, a két erdő közti bokros területen.
Csak már jönnének!
Most már a szürke és ezernyi árnyalata az uralkodó szín.
Teszek egy próbát. A céltávcsőbe nézve látom, hogy már csak egy-két perc és lámpa nélkül is biztonságosan lőhetek. Ennek örülök. Most kellene jönniük, de ennek semmi jele.
A szelem jó, szemből az akácos felől érzem a gyenge július reggeli szellőt.
Csendben leveszem a puskalámpát, miközben tovább virrad. Lassan már a színek is előbújnak. Eddig csak a Kékes tornyának volt színes fénye, de már ez is beleolvad az egyre világosodó égboltba.
Az előttem levő csipkebokrot egy feketerigó ébreszti. Szerencsére nem mozdulok, így nem vesz észre. Jó, hogy felcsattanó trillázásával nem árulkodik jelenlétemről senkinek.
Kivilágosodott. Nemsokára kel a Nap. Hát, ma sem sikerült disznót lőnöm, de érdemes volt kijönni!
Lassan már két órája várok.
Ekkor hallottam meg a harangszót. Az órámra pillantok, öt óra van. (Azaz igazából még csak négy).
A közelben kis falu. Templomának harangja először óvatosan engedte szabadjára hangjait, majd egyre jobban felbátorodott. A harangszó végigrepült a fák felett, elsuhant a bokrok között, még a fűszálak közé is benézett. Úgy terített be mindent jóságosan, mint egy anya két tenyerével újszülött gyermekét. Ebben a szent pillanatban egyszerre el kellett felejtenem mindent: várakozást, disznót, vadászatot.
– Ez a hang … ugyanolyan, mint otthon a Bakonyban volt!
Az oszlop aljának dőlve, már alig látom a fákat és a bokrokat – lelkem évtizedeket száguld vissza az Idő forgatagában.Kezemben hatalmasra nőtt fonott kosár, benne finomságok: főtt sonka, tojás, kenyér, torma és só.
– Vigyázz magadra kisfiam – szólt édesanyám, miközben elvettem tőle a kosarat és elindultam vele a templomba, mint minden magam korabeli kislegény ezen a napon.
Húsvét vasárnap lévén gyorsan összeverődtünk a templom kertjében. A kezekben kosár, vagy batyu, benne a már említett ételek.
Izgatottan várjuk az Esperes urat, hogy végre az oltár elé pakolhassuk a csomagjainkat, melyeket megáld és szenteltvízzel megszentel. Közben pedig fáradhatatlanul szól a kis harang, ezen az ibolyaszagú áprilisi reggelen: bimm – bamm, bimm – bamm …
Aztán már lódulunk is haza a reggelivel, hiszen az otthoniak is nagyon éhesek …

Azon veszem észre magam, hogy ismét csend van.
A harangszó már ki tudja hol jár? Talán most ér a sűrű vágások fölé, ahol a disznók már a nappali elvackolódáshoz készülődnek?
– Nemsokára megjelenik a barátom és elindulunk – sóhajtok megadóan.
– Ki tudja, mikor lesz ismét lehetőségem itt ülni?
Hirtelen felkapom a fejem. Mintha messzi, tompa roppanást hallottam volna az akácosból. Feszülten figyelek. Rövidesen sokkal közelebbről hallom tisztán az ágreccsenést.
A zaj alapján érzem, hogy nagyobb testű vad közeledik felém, mégpedig gyorsan. Mintha nemrég jött volna rá, hogy ezen a reggelen alaposan elkésett a visszavonulással és most próbálja meg a lemaradását pótolni.
Talán a harangszó figyelmeztette erre?
Nem tudom.
Érzem, hogy közel lehet és a villanásnyi csendben csak a szemem jár állandóan jobbra – balra, nehogy elszalasszam.
Több váltó is kanyarog az akácosból a bokrok közé, vajon hol fog megjelenni?
Ebben a pillanatban látom meg a mozdulatot pont velem szemben.
Odakapom a szemem és szinte levegőt sem kapok a meglepődéstől.
Az erdő szélén a fűben egy süldőforma disznó kocog velem párhuzamosan.
A puskát már előbb kézbe vettem, de arra nem is emlékszem, mikor kaptam vállhoz. (Jó, hogy takar ez a csipkebokor.) A céltávcsőben csak a disznóra koncentrálok. Gyorsan kell lőni, mert eltűnik a bokrok között. A szálkereszt a lapockája közepén. Most!
Szinte nem is hallom a lövést, csak azt látom, hogy egyetlen, hatalmas ugrással eltűnik az akácos alatti kökényesben. Csörtetése egyre messzebbről hallatszik, majd az is megszűnik.
– Elhibáztam? – nyilall belém rögtön a kétség
– Ilyen közelről? Alig 50 méterről?
Visszapörgetem, majd újra végigélem emlékezetemben  a történteket és valami azt súgja, hogy a disznó meglesz.
– De miért nem jelzett a lövés után? – vívódok magammal.
– Csak jönne már a barátom!
Nagyon mennék már a rálövés helyére, de az ígéretem, hogy nem modulok a helyemről, megköti lábamat, amely – csak most veszem észre – bizony remeg az izgalomtól.
Aztán megérkezik vendéglátóm és csendesen hallgatja a történteket.
Odairányítom, ahol a disznó beugrott.
Az előtte levő métereket átnézve vért nem találunk. Most már végképp bizonytalan vagyok. Átmászunk a kökényesen az akácosba, ahol felegyenesedve körül tudunk nézni.
Csend van.
– Merre hallottad utoljára zörögni?
– Úgy érzem, erre szaladt – mutatok előre egyenesen az erdő belseje felé.
Mindenfelé sok a friss nyom, ezért barátom javaslatára külön válunk.Ő határozottan enyhén balra indul, én csak ténfergek és keresem a vért a földön, a levelek között.
Nem telik bele egy perc, füttyent és a nevem kiáltja. Már visszafelé jön, amikor találkozunk.
– Mire lőttél te, mondjad!?
A hangja furcsa és mintha mosoly bujkálna az arcán.
– Hát, olyan nagyobbacska süldőre – és ismétlem a már elmondottakat, de közben mintha valami megmozdult volna bennem.
– Miért? Megvan?
– Meg – mosolyintja el magát rövid hallgatás után.
– De most aztán gyere, aztán nézd meg azt a süldőt! – és már vezet is.
Jó 50 méterre megáll, s csak a szemével int, merre menjek tovább.
Néhány lépés után én is meglátom, amint ott fekszik, oldalára fordulva egy öklömnyi vastag bodzabokor tövében. A látványra majd a világ fordul meg velem. Hogy nem süldő, az már innen látszik és ahogy közeledem, minden lépésemnél nagyobb lesz. Most itt állok mellette és hitetlenkedve nézem hatalmas, szürke testét, kiálló agyarát.
Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora, kapitális kant lövök!
– Öreg remete kan! Megvan 150 kg, az agyara is lesz még 18 cm körül. Mikor átbújtunk a kökényesen rögtön megláttam a kenését majd méternyi magasságban. Mindjárt tudtam, hogy nagy disznó. Egyébként jól meglőtted! Úgy, ahogy kell!
A töretet a kalapomra tűzöm.
Még most is alig hiszem, csak nézem álmaim disznóját.
Ketten is alig bírjuk a kocsiig elhúzni.
– Mielőtt felrakjuk, csináljunk helyet odafenn, merthogy ott is van ám valami! – kacsint rám a barátom.
– Tényleg! Bocsáss meg, de teljesen kiment a fejemből! Mutasd mit lőttél! – szégyenkezem kissé, de most sem bírom levenni  szemem a hatalmas disznóról.
Fellebbenti a ponyvát és igen meglepődök a látványtól, mert odafönn nem egy, hanem két idei nagyobbacska malac fekszik.
Indulás előtt még sokáig szorongatjuk egymás kezét.

Négy nap múlva a hajnal ugyanazon a területen talál bennünket.
Most is az oszlopnál, a világ legodaadóbb, és legbarátságosabb csipkebokra mögött állok.
Az előző alkalommal ellentétben ez a pirkadat sokkal eseménydúsabban kezdődik. Még alig szürkül, s máris erős neszeket hallok az akácosból és ez már csírájában elfojtja gondolataim kalandozó kedvét. Valószínű, hogy több disznó keresgél, turkálgat ott.
Meresztem a szemem és erősen távcsövezem az akácos szélét oda – vissza, nehogy elszalasszam a pillanatot, amikor kiváltanak.
Hirtelen tőlem balra, vagy 80 méterre ágreccsenés, de ez már az erdő szélén. Odakapom a távcsövet, de csak az erdő sötét árnyát látom, pedig érzem, hogy ott vannak.
Csak megálltak egy pillanatra, hogy füleljenek, mielőtt elhagyják a menedéket nyújtó sűrűt. Így is van. A következő pillanatban két fekete folt válik el az erdőből és ugrik a bokrok közé.
Ha ebbe az irányba mennek tovább, biztosan nem tudok lövéshez jutni, annyi ott a bokor. Habozás nélkül fellépek az oszlop második fokára, amely így kényszerűségből most magaslessé alakult át.
Körülnézek. Hogy lőni tudjak, még egy fokkal magasabbra kell, hogy lépjek. A disznókat még nem látom, csak azt érzem, hogy a harmadik fokról már megfelelően belátnék a bokrok közé.
Megpróbálom mindezt zajtalanul véghezvinni. A mozdulat közepén, amikor kiegyenesednék, nagyot fúj, majd horkant az egyik és már ugranak is vissza az erdőbe.
– Hát ezt elrontottam! A fene egye meg! – és korholom magam.
– Ámbár a szelem jó, zajt nem okoztam. Az is lehet, hogy csak azt vették észre, hogy valami mozdul, de magát az embert nem.
A lábam másfél méterre van a talajtól, a vállam pedig ennek kétszeresére. Ha én vaddisznó lennék, nem ilyen magasságban keresném a veszélyforrást.
Különben is, hamarosan úgy is választ kapok erre. Egyre rohamosabban világosodik, s ez majd választásra készteti őket: vagy megfekszenek az akácosban, vagy újra megpróbálják az átkelést itt, vagy odébb.
Mindenesetre tovább figyelek. Múlnak a percek, sehol semmi mozgás.
Negyed óra múlva az öt órai harangszó ismét pontosan ér el hozzám.
Amikor az öreg templomtorony elnémul, azon veszem magam észre, hogy gyorsan visszalépkedek a földre és ösztönösen csipkebokor mögé bújok. Kezemben a puskám készenlétben.
Ekkor szólal meg bennem valami, talán a tudatom:
-Te nem vagy normális! Most mit akarsz?! Azt hiszed, hogy ezen a területen a vaddisznókat arra szoktatták, hogy harangszó után egyenesen a vadász puskája elé kell masírozniuk? Nevetséges! Nem gondolod?!
-De még visszajöhetnek!- próbálok csak a látszat kedvéért vitatkozni.
-Vissza a fenét! Azok már árkon – bokron túl járnak.
A józan ész szólt hozzám, megadom magam. Puskámat a lábamhoz engedtem. Belátom, igaza van. Nincs az a disznó, amelyik még egyszer itt próbálkozna.
Reccs…. Reccs. Megmerevedek. Nem hiszek a fülemnek!
Ez a jól ismert, annyi izgalmat okozó hang az akácosból jött és olyan közelről …!
Ebben a pillanatban mindent elfeledve megpróbálok eggyé válni a csipkebokorral.
Apró neszek, szöszmötölés.
Erőlködök, de nem látok semmit.
De mégis! Mintha valami moccant volna szemben velem.
Óvatosan, milliméterről milliméterre rést keresek a tüskés ágak között. Igen! Első pillantásra megláttam a három disznót az erdőszélen.
Az egyiknek csak a fara lóg ki az egyik bokor mögül, a másik háttal, a harmadik szemben áll, enyhén féloldalt. Szemmel láthatóan nagyon el vannak foglalva valamivel.
Csigalassúsággal visszahúzódok a bokor teljes takarásába, s ugyanilyen lassan vállamhoz emelem a Mausert.Nem merek lépni, csak testemmel dőlök addig jobbra, amíg célozni nem tudok.
Még ott vannak szorosan egymás mellett, de az egyik, amelyik félig szemben áll, kiszúrhatott
magának, – fekete gombszemével éppen engem vizsgálgat.
Azonnal lőni kell, mert megugrik. Szemem sarkából még érzékelem, amint balról feléjük kocog a negyedik, de érzem, nem szabad várnom.
A lövésre a többi azonnal az erdőbe veti magát, néhány pillanat múlva már a csörtetésük is elhalkul.
-Szóval már megint süldőre lőttél? – vigyorodik el barátom miután végighallgatta mi történt.
-És… hogy érzed? – kérdezi.
-Szerintem helyben maradt – felelem.
Már az első lépések után látjuk, hogy ott fekszik … és ez egy igazi süldő volt!
Csendesen búcsúzom tőle, s eszembe jut a harangszó, mely élet és halál ura.
Egyszer majd nekünk embereknek is mennünk kell, s akkor majd mi sem hallunk mást, csak a mindent éltető és mindent elporlasztó Harangszót.

 

( 2003 )

További olvasnivalók

FEHOVA 2019

FEHOVA 2019

Új könyv az idei FeHoVa-n! (2019. február 7-10.) Szeretettel várok minden érdeklődőt könyveimmel az A pavilon 304-es standján, a legrangosabb hazai vadászati kiállításon, vásáron. Régi árak, új könyv, ajándék dedikálással! + peddignáddal fonott vadász-díszüvegek!...

Vaddisznóláz a Magyar Vadászon!

Tisztelt Olvasók, Érdeklődők! Könyvem elérhető a magyar vadász hivatalos honlapján is: https://www.magyarvadasz.hu/index.php?p=hirdetes&id=15643 De ha szívesen olvasnák könyvemet, akkor ide kattintva tudják megrendelni. Vadászüdvözlettel, Szabó...