Március

Ma reggel felnéztem az égre. A piszkosszürke agyonmosottnak látszó felhőből a lefelé libegő hópelyhek lassan, egymásután váltak vízzé dühös arcomon. Még szerencse hogy senki sincs a közelemben, így csak én hallhattam azt a néhány faragatlan megjegyzést amit a fentieknek szántam.

Legkedvesebb évszakom a tél, imádom a havat, de ami sok, az sok! Március 9. napja van,és reggel most is igyekeztem kipattanni az ágyból, de a hajnalban frissen hullott hó látványa ismét lehangolt. Ez megy már egy hete nem is csoda, hogy felhergelem magam.

Csak ne lenne ilyen hideg!

Bár napközben megnyílnak az ereszek, s a tetőről vígan szaladnak lefelé a vízcseppek. Útközben még bújócskáznak egymással a csatornákban, hogy aztán földet érve azon versenyezzenek, ki ad előbb életet fának, bokornak, virágnak.

Szóval most nézem az eget, és mondom a magamét a Teremtőnek. Panaszos szóáradatomból két szóra biztos emlékszem: a fagyásra és a szalonkák fenekére, melyek köztudottan egymással szorosan összefüggenek!

Igen, szalonkalázban égek már napok óta, akár az öreg sörétes puskám, melyet tavasz közeledtével ismét elővettem, áttöröltem és simogattam. Tavaly ilyenkor már javában lestük együtt a tavasz hosszú csőrű titokmadarát.
Most viszont…, és csak legyintek.
Február közepén már eltűnt a tél hava s, ahogyan Egerből jöttem hazafelé, az úton barázdabillegetőt láttam! Amikor letekertem az ablakot, huncutul cserrentett , aztán továbbrepült egyszerű ruhájában.

Még nem tudok barázdabillegetőül mégis megértettem üzenetét – készülődnek.
Szívem pillanatok alatt megbokrosodott, hiszen a madárka tömör kijelentése csakis a szalonkákra vonatkozhatott.
Igen, már biztosan készülődnek a nagy útra, a szerelemre, a nászra és a költésre. Az időjárás is megfelelő, sőt melegrekordok dőlnek! Március elején már szalonkázhatunk!

– gondoltam akkor.

 

Most bezzeg. Nesze neked, februári melegrekord! A szakadt gúnyás, rogyadozó léptű Tél, még utoljára visszafordult örök vándorútjáról, és kezét ökölbe szorította. Talán azért, hogy emlékeztessen arra, hogy hosszú hónapokig ő volt az erdőn élet és halál ura? Vagy bizonygatni akarja, hogy még úgyis eljön az ő ideje? Ki tudja? A keserű tény viszont az, hogy a hőmérőnk odakint még napközben is azon gondolkodik, hogy az O jeltől melyik irányba terjeszkedjen néhány vonásnyira.
Az már biztos, hogy a korai szalonkázásnak lőttek! Nincs az a szalonka amelyik ilyen időben útra kél, hogy fagyási veszélynek tegye ki a már említett testrészét!

Úgy látszik, kétcsövű társam megérezhetett rajtam valamit, mert először aggódóan, s miután visszaállítottam a fegyverszekrénybe, már szemrehányóan nézett rám.

 

– Hát most hogy magyarázzam meg neked? – vettem ismét a kezembe. De csak néztük egymást csendesen. Már csak egy reményünk maradt, egy triumvirátus: Sándor József és Benedek szövetsége.

 

Zsák ide, zsák oda, ezek a kivételes emberek (magam is József lévén) már számtalanszor bizonyították meleghozó tehetségüket!
Persze előfordul, amikor ők is tehetetlenek. Ilyenkor szoktam kijelenteni, de csak önvédelemből: – Ja, kérem, amit a Sándorok elfuseráltak, azt helyrehoznunk szinte lehetetlen!
Szerencsére a védekezés e kedves és mély együtt érző módjára most nem kerül sor, mer az idő váratlanul megenyhült.

Délután megcsörrent a telefonom, Pista barátom volt az.


-Ki kéne estére nézni! Azt hallottam, hogy Szeged mellett már lövik a madarakat! Jössz?

-Megyek – feleltem visszafogottam, s aztán olyan csatakiáltással rohantam a fegyverszekrényhez, mint amikor hatévesen megkaptam életem első villanyvasútját.

 

Válogatni kezdtem a söréteket. A 10-es doboz volt legalul, és ez így természetes, hiszen viszonylag ezt az apró sörétet mindig csak Márciusban, szalonkára használtam. A nagyobb szemnagyság, a 8-as most szóba sem jöhet. Az néhány hónapja, a fácánhajtásokon szolgált, s mától ismét a szekrény alsó lakójává vált. Fent, aztán lent! Lent, aztán lent! Ez az évente megismétlődő, kötelező helycsere, mint mindig, most is megdöbbentett.
Megint eltelt egy év!

 

-Ébresztő! Itt az idő – duruzsoltam a söréteknek, miközben megakadt a szemem a szekrény sarkában egy másik bóbiskoló dobozon. Skeet – Sörét.

Lehet, hogy ezzel lőttem tavaly az elsőt? Már nem is emlékszem pontosan. Mindenesetre ezekből is becsúsztattam néhányat a töltényövbe, a 10-esek mellé. 
Hamarosan fél hat lett, és már indultunk is a közeli kis falucska, Kisfüzes határába. Szalonkázni legtöbbször ide szoktunk járni.A falu Recsk felőli oldalán a szélső házakig nyúlik az erdő. Rögtön balról jókora orom, melynek túloldalán az alig járható sűrű vaddisznóvacokkal van tele.
Nem is olyan régen, hosszú, havas délutánokon még erre izgultunk Pistával, hogy merre indul a konda.
A szokásos helyen álltunk meg a kocsival.
Innen nyugodt tempóban, öt perc alatt, bármelyik állásra el lehetett érni, ezen az alig néhány száz méter hosszú völgyön.
Jobbra – jó sörétlövésnyire – összefüggő erdő széle, balról vízmosáson nyújtózkodó akácos, melyek a völgy felső végén találkoznak és körül ölelik a közöttük felfelé szűkülő, enyhén kanyarodó rétet.

Északi oldal, talán ezért kapta  a „Szorosárnyék” nevet.

Az autóból némán szedelőzködünk, majd ballagunk az akácos szélén megbúvó földúton.
Kellemes, langyos tavaszi szellő lengedezett.

 

– Kitűnő az idő! Ma biztosan jó húzás lesz! – bizakodok magamban, de a következő pillanatban a vízmosás aljára téved a szemem.
– Te Pista! Csak nem jég az odalent?!


De bizony az volt!

Egy közeli forrás vastagra hízott jege dacolt itt még most is az ébredő természettel.
Közelebb érve már jobban kivehető, milyen keserves csata zajlott le itt.
Hiába indultak útjukra szüntelenül a fürge kis hullámok, s küzdötték magukat idáig fogcsikorgatva, itt már erőtlenül terültek szét testvérkéik hátán.
Talán azért, hogy megvédjék az alul levőt, vagy az utánuk következőnek készítsenek el kényelmes ágyat?
Mindenesetre azt biztosan érezték, hogy így együtt, még rabságban is, erősebbekké váltak mindennél!
A látvány egyszerre csodálatot és meghökkenést keltett bennem.
Már vagy egy hete nem fagyott még éjszaka sem, s az ember azt hinné, hogy vége lett a télnek!

Különösképpen az a kérdés izgat, hogy mit szólnak ehhez a szalonkák? A választ úgyis ők fogják megadni.
Halkan, de gyorsan lépdelünk, majd különválunk.
Pista megy tovább a völgy felső végéhez, én pedig balra fel, a fiatal akácosba. Itt már vége van a vízmosásnak, hamar felérek a gerinc alatti, udvarnyi, bokros tisztáshoz.

Eddig még soha nem álltam le erre a helyre. Rendszerint lenn, a két erdő közötti réten, annak az akácos felöli oldalán szoktam várni a húzást.
Nem is volt az rossz hely! Sőt! Alig telt el este, hogy ne láttam volna onnan madarat, meg jó néhányat sikerült is meglőnöm.
Hogy most miért adtam fel mégis a megszokott helyemet?
Megfigyeltük, hogy legkorábban az akácos felett indul a szalonka és felfelé húz. Ráadásul, olyan közel a réthez, hogy egy ügyesebb gyerek talán még egy kővel is le tudná dobni!
Hogy akkor miért nem lövünk rá?
Ezek a madarak tisztában lehetnek azzal, hogy hol lehet bántatlanul, még szinte világosban, körültekintő lassúsággal, korrogva társat keresni, ezzel erősen próbára téve a közelben álló, epedő vadász idegrendszerét!

Már említettem, hogy az akácosban, a réttel párhuzamosan, hosszú, mély vízmosás húzódik, mely ráadásul széles is, meg az alja bokros is. Az itt meglőtt madár megkeresése kutya nélkül lehetetlen.
Ezért aztán az epedő vadász, lövés helyett inkább nyeljen egyet és örüljön, hogy a lelőtt madár nem lett az enyészeté.
Másodsorban azért is célszerű az itt elrepülő szalonkákat tovább engedni, mert akkor néhány perc múlva olyan eseménynek lehetünk szemtanúi, amely feledhetetlen!

A völgy felső vége felől több távoli cippantás hallatszik és hihetetlenül gyorsan közeledik.
A vadász ilyenkor szokta a fejét ide – oda kapdosni, de hiába!
Aztán a következő másodpercben, szinte a semmiből terem ott egy szalonka, s rögtön utána egy másik, vagy esetleg kettő. Rettentő gyorsasággal cikáznak, közel egymáshoz: a hátsó mintha üldözné az elöl lévőt.
Persze köztudott, hogy ez az eszeveszett, vidám viháncolás nász és nászút is egyben.
Még egy másodperc és ugyanolyan illetlenül gyorsan válnak köddé, mint ahogyan jöttek!

 

– ” Azannya”! – tör ki ilyenkor a zöldfülü vadászból.
– Ez volt a cvikk?! – rebegi, s első gondolata az, hogy ideje lenne becsukni a száját, amit közben nyitva felejtett.

Általában ezután jut eszébe a puska, de nem tud magára haragudni. Más könyvben olvasni és más itt a valóságban, a késői szürkületben mindezt átélni.
Most már tudja, hogy legközelebb mire kell készülnie.
A tanulás ranglétráját itt is végig kell járni, türelemmel!
Ezekkel a gondolatokkal érem el közben az akácos oldal közepén a tisztást. Rögtön kiszúrok rajta egy kisebb bokrot, onnan minden irányba jó a kilövés. Ha a madárkák megtartják eddigi szokásukat, éppen rám fognak repülni.

Reményteljes hely!
Pillantás az órámra: alig múlt hat. Mindjárt kezdődik a húzás.
A madarak halkulnak, már csak a feketerigók zajonganak. Ők mindig ilyenkor beszélik át a nap történéseit.
A vacsoracsillag is jó ideje a helyén sziporkázik, de szalonkának semmi nyoma.
Egy megkésett cinege iparkodik a bokrok között a szálláshelyére.
Lassan, de biztosan sötétedik.

A következő pillanatban, mint egy vezényszóra a rigók kivétel nélkül abbahagyják az esti perlekedést.
A hirtelen beállt csendben meghallom az egeret is, amely már biztosan régóta matat itt a lábam mellett.
Ebben az időpontban már a leglustább szalonka is szárnyra kél. Most még meg lehetne lőni, de tudom, öt perc múlva akár el lehetne indulni haza.
Érzékszerveim közül most a fül veszi át a fő szerepet, de hiába. Feleslegesen erőltetem, nem hallok madárkát.
Váratlanul az akácos gerincénél nehéz ágreccsenés. Reménykedem, hogy nem disznó! Igazán komikus látvány lenne, ha erre jönne, én meg hozzávágnám mérgemben a 10-es sörétet!
Már jó néhány éve nem lehet gyöngygolyót vinni szalonkázásra. Ezt a szabályt el kell fogadni és én is helyeslem, hiszen az ilyenkor fialó kocákat a malacaival együtt védeni kell, de egy biztos: e törvénymódosítást csak olyan emberek indítványozhatták, akikre még soha nem ment rá szalonkázás közben, lővilágban, jól látható, hatalmas agyarú kan!
Mert az természetes, hogy ha már nem látnám a disznó nemét a félhomályban, én törvény nélkül sem lőnék rá ebben az időszakban.
– Ez szép tőled! És a többi vadász? Ők is így tennének? És amikor februárban kannak nézted azt a fialás előtt álló kocát? – burjánzottak fel bennem a kérdések és megszégyenülve kértem magamban elnézést azoktól, akiket a változtatás miatt meggondolatlanul bántottam.
De mégsem disznó közeledik felém. A szelem jó, odafentről az esti szellő az orromig hozza a szarvas szagot.
Óvatosan megkezdem a visszavonulást, aztán megvárom Pistát az akácos szélénél. Ő sem észlelt szalonkát.
Szótlanul megyünk a kocsiig, de bennünk motoszkál a gondolat: majd holnap!
De, bizony sem másnap, sőt, egész héten keresztül nem találkoztunk egy fia szalonkával sem. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, ilyet évek óta nem tapasztaltunk!

– Talán még nem értek ide! Szeged elég messze van innen… – biztatgatom magam, de érzem, hogy ez önámítás. Hamarosan március vége!
Az esti találkozásokkor Pistával csak találgatjuk, hogy mi történhetett, de a legőszintébb, bennünk bujkáló választ egyikünk sem meri kimondani.
A következő héten váratlan dolog történt.

 

– Na, mi van? – kérdezte Pista, amint zseblámpáját fel-felvillantva hozzám ért.
Semmi! – legyintek nagyot sóhajtva, s ebben a semmiben így, nap mint nap ismételgetve, már benne van minden keserűség és lemondás.
Képzeld! Láttam egy szalonkát!
Igen?! – nyílt meg a szemem a sötétben.
Először csak a korrogását hallottam meg, később láttam is, de elég messze repült és nem tudtam rálőni, de figyeld meg, holnap meglőjük az idei elsőt!
Hát, az jó lenne – válaszoltam.


Másnap aztán a visszatért reményekkel, fokozott figyelemmel markoltam a puskámat.

Mozdulatlanul álltam a helyemen és az idő jöttével szemem a várakozás izgalmától versenyt csillogott a vacsoracsillaggal.
Éppen azt próbáltam meg kitalálni, hogy merről fog jönni a madár, amikor váratlanul megjelent.
Az eddigi irányukat megtartva, a völgy felső vége felé repült, pontosan az akácos oldal közepénél bukkant elő a fák fölött, tőlem alig harminc méterre.

Hangtalanul, gyors szárnycsapásokkal libegett egyre közelebb.
Mégiscsak jó ez a hely – villant belém, miközben emeltem a puskát. Nem akartam megvárni, hogy a fejem fölé érjen, így szoktam a legtöbbet hibázni.
Gyors célzás, ujjam a billentyűn, már szinte előre hallottam a dörrenést.
De nem lőttem.
Valami nem stimmelt azzal a szalonkával.
Már ott volt előttem, mégis csalódottan, de megkönnyebbülve engedtem le a fegyvert és engedtem útjára egy jól megtermett, ügyes mozgású … denevért.
A csőrödet hol hagytad te, … te öngyilkosjelölt? – sziszegtem utána. Persze, nem haragudtam rá, hiszen feltűnésével legalább a mai estét mozgalmasabbá tette.

Már éppen elcsendesedett volna újra minden, amikor éles cippantást hallottam a közelből. Tekergettem a fejemet, hogy el ne szalasszam. Mert hogy ez szalonka volt, az biztos!
Mintha a gerinc túloldaláról jött volna a hang. Arra fordultam.
Néhány pillanat múlva  meg is láttam, ahogyan a túloldalról előtünt. Ha az irányát megtartja, akkor éppen előttem fog elrepülni. Az ágak között jól látom hosszú csőrét.
Célzásra emeltem a puskám.
Még néhány fa van közöttünk, aztán lőhetek.
Hirtelen balra kanyarodott. Talán a mozdulatomat vette észre.

A fák mögé kanyarodva, a gerinc fölött tart a völgy felső vége felé. Így már felesleges lett volna lőnöm.
Egészen lassan, keresve repült. Megbabonázva néztem. A nyugati égbolton még élesen kirajzolódott távolodó alakja, pedig lehetett már jó százötven méterre.
Ekkor ugrott be, hogy Pistának valahol ott, a völgy végénél, a kis katlanban kell állnia.
Mindjárt eldördül a lövése.
A szalonka mit sem sejtve, szerelemre éhesen vitorlázott.
Visszaszámoltam: három, kettő, egy … most érhetett Pista fölé. De miért nem lő?! Talán más helyet választott? Vagy háttal áll és nem vette észre?
Már éppen kiáltásra nyitottam volna a szám, amikor a madár szárnyait összekapva zuhanni kezdett, mint egy élettelen rongydarab.
Vártam a lövést, mégis meglepett, ami történt.
A követező másodpercben aztán a megkésett dörrenés utat talált hozzám és megerősített abban, hogy Pista jó helyen állt.

– Szép lövés volt, gratulálok – fogadtam, amikor találkoztunk.
– A fenét! Elhibáztam úgy, ahogy kell! – próbált meg komoly maradni, de éreztem   a sötétben amint a szája mosolyra húzódik a bajsza alatt.
– Képzeld a túloldalról jött! Velem egy vonalban fordult rá a gerincre, feléd … és csak néztem végig, … azt is láttam ahogyan leesett!
– Azt’, miért nem lőttél? – emelte fel a tenyerét, benne a madárral.
– Nekem túl messze volt, meg fák is takarták, – simítottam meg a csőrét a zseblámpa fényénél – de igazán örülök, hogy neked sikerült!

 

 

Másnap két ismerőssel többen, négyen mentünk ki a területre.
Kicsit korábban indultunk, meg március vége lévén a húzás is később kezdődik, így aztán ráérősen beszélgettünk.
Ebben a szezonban még ők sem lőttek szalonkát. Egyetértettünk abban, hogy ilyen gyenge húzást még soha nem tapasztaltunk. Ennek pedig a legkézenfekvőbb magyarázata az lehet, hogy a szalonkaállomány jelentősen megcsappanhatott.

Mégis miért dobog gyorsabban a szívem, ha ezt a szót meghallom: szalonka?
Hogyan képes arra ez a kedves madár, hogy pillanatok alatt így átváltoztasson, hogy eggyé váljak a puskámmal és engedjek a bennem szunnyadó ősemberösztönnek? Miért akarom őt birtokolni?
Nem tudok rá normális magyarázatot adni.
Közben lassan ismét beesteledett. Mindjárt fél hét, hamarosan vége a húzásnak. Ha nem is lövök, jó lenne legalább csak messziről látni egy madárkát!
De úgy látszik, a fentiek most nem az én kérésemet hallgatják.
A keleti oldalon már majdnem teljes a félhomály, ha innen jönne, nehéz lenne meglőni. Ezért aztán nyugat felé fordulok, Pista irányába. Így még belátom az elnyúló gerincet.
Még van vagy öt percünk.
Ez az első év, hogy nem lövök szalonkát. Beletörődök, de azért még vizslatom szememmel a gerinc oldalát.
Egyszerre valami apró pont mozdul a levegőben, még nagyon messze van. Most lehet Pista felett. Nem lő. Biztosan őt is a denevér szórakoztatja.
Ahogy velem egy vonalba ér, felém fordul az akácos felett és mintha zsinóron húznák. Már száz méteren belül van, s tovább közeledik.
Valami átszalad rajtam, s arra kényszerít, hogy csak a jövevényt figyeljem.
Hát én bizony nézem … nézem… Uramisten! … a szárnyak között felsejlik egy kerek fej, rajta hosszú csőr …!
– Hiszen ez egy szalonka!
Már alig van huszonöt méterre.
Felkapom a puskám, célzok és abban a pillanatban lövök.
A mozdulatom közben – de még árnyalattal a lövés előtt – jobbra vágódik és lefelé repül tovább.
Kicsit kiengedem és ekkor lövök utána a bal csővel.
Egy nagy bokor és néhány akácfa közé esik. Még lámpával is alig találom meg.

– No, megvan? – kérdezte Pista.
Nem szólok, csak rávilágítok a tenyeremben fekvő madárra.
– Felőled jött. Elég közel húzhatott el fölötted. Nem láttad? – kérdezem.
– De, láttam.
– Miért nem lőtted?
– Hát, túl messze volt, meg ágak is takarták – s közben köhintett, én éreztem, hogy mosolyog a bajsza alatt.

(2003)

További olvasnivalók

FEHOVA 2019

FEHOVA 2019

Új könyv az idei FeHoVa-n! (2019. február 7-10.) Szeretettel várok minden érdeklődőt könyveimmel az A pavilon 304-es standján, a legrangosabb hazai vadászati kiállításon, vásáron. Régi árak, új könyv, ajándék dedikálással! + peddignáddal fonott vadász-díszüvegek!...

Vaddisznóláz a Magyar Vadászon!

Tisztelt Olvasók, Érdeklődők! Könyvem elérhető a magyar vadász hivatalos honlapján is: https://www.magyarvadasz.hu/index.php?p=hirdetes&id=15643 De ha szívesen olvasnák könyvemet, akkor ide kattintva tudják megrendelni. Vadászüdvözlettel, Szabó...