Ez a bizonyos akácos a szomszéd külsőlázi rész gerincétől nyúlik le a következő völgy aljáig, melyet Péntekaszónak neveznek. Mint már korábban említettem, ennek az oldalnak elvadult sűrűségeiben nyáron szívesen fekszik meg a vad, főleg a disznó meg a szarvas. Innen csak néhány lépést kell megtenniük a tetőig és máris ott a terített asztal, a szépen sárguló árpa hosszú mezeje. Reméljük, felfedezték végre!
A terepjáróból kiszállva csendben közelítem meg szokásos helyemet, a vaslest, mely pajkosan, a lenyugvó Nap sugaraitól csillogva hív magához. Mindig örülünk egymásnak. Ha Pistával jövünk, itt ülök, ő megy tovább a szomszéd lesre. Mászás közben megsimítom vasból készült lábait, s tornázom fel magam a függőleges létráján. Odafentről jó kilátás van az árpa jobb oldali kis ágára is. Itt lőttem tavasszal az ünőt.
Puskám a sarokba támasztom és nézem az ismerős tájat. Innen igazán szép Pétervására völgy panorámája, benne a híres kéttornyú templommal. Korán van még nagyon. Még vagy egy – másfél órát kell várni, amíg a vad megindul. Rá is harangoznak, nyolc óra van. Ahogy a harangszó hullámai tovaszállnak, újra visszatérnek a természet közeli hangjai. Itt – ott tücskök, szöcskék próbálgatják már a hangszert, hogy aztán megállás nélkül húzzák egész éjszaka.
A hátam mögötti fenyvesből, mely éppen a les mögött nőtt egybe az akácossal, apró neszt hallok.Néhány méterre egy nyúl közeledik. Nagyon óvatos, többször megáll, fülel. Lassan a hátam mögé ér, ezt már nem követem a szememmel. Kár, hogy nincs olyan nyakam, mint a baglyoknak! (Bizony kár, mert akkor a következő három perc talán másként is alakulhatott volna!)
A nyuszi most érhet mögém. Néha hallom, amint kis teste halkan neszel. Néhány pillanat és már a bal oldalamon van. Jól látom, amint kifelé bámul a gabonába. Azon tanakodhat magában, hogy szabad-e már nekilódulnia az árpaerdőnek. Nem akarom feleslegesen megijeszteni, ezért nyugton maradok. Ki tudja, rendben vannak-e az idegei és a szíve szegénynek?! Csak a leheletfinom zörejeket fogom a fülemmel ezután.
A következő pillanatban halk ágtörés, mint amikor a kecses őz közeledik. Hohóó! Ez semmiképp nem lehetett a nyúl! Lassan fordítom a fejemet, hogy meglássam a zaj okozóját. Meg is látom, még a lélegzet is belém szorul!
Az akácos szélső sűrűjéből most lép ki a fenyves fái közé egy hatalmas szürke tömeg, Rögtön megáll és rám emeli fejét. Hallom, ahogyan orrán ki-, bejár a levegő. Hosszasan szimatol, nem mozdul. Mint ahogy nem mozdulok én sem. Ebben a pillanatban bármit tennék, azonnal felfedezne és egy ugrással fedezékben teremne ez a kapitális vadkan.
…A szellő felőle fújdogál alig érezhetően, az nem lesz árulóm. De most mit tegyek?! A kezdeti bénultságom lassan enged. Nem, megmozdulni azt nem szabad! Várnom kell!
A disznó is ezt teszi. Neki az élete múlik az óvatosságán. Végre bátortalanul ismét lép egyet, aztán a földön szaglálódik. Gyorsan kattog az agyam. Csak két esetben tudnám megcélozni: ha farral fordulna, vagy ha elindulna a másik oldalamra a fák közé. Óvatosan nyúlok a puska felé. Megfogom a csövet és csigalassúsággal vonom magamhoz. Nem veszi észre, mert a testem takarja a mozdulatot. Ez megvan, csak indulna már tovább.
Végre megindul, lassan kiér szemem sarkából az iszonyú test. Mindez egyetlen hang, egyetlen könnyű rezdülés nélkül! Most, hogy nem látom, kerülök igazán nehéz helyzetbe. Eltelik fél perc, majd újabb és teljes a csend. Vagy itt van még mindig mögöttem, vagy már a fenyők között? A bokrok miatt arra sem látok messze!
Még várok egy kicsit, aztán nem bírom tovább. Amilyen lassan csak lehet, úgy fordulok hátra ültömben, milliméterről milliméterre. Félig sikerül, amikor gyors két halk zörrenés. Nincs mit tennem, gyorsan befejezem a mozdulatot. Azt látom, hogy éppen oda lép be, ahonnan jött, az akácos oldal sűrűjébe. Mielőtt a lombok bezáródnak mögötte határozottan feltűnik, hogy a jobb hátsó combján féltenyérnyi világos folt van.
Újra teljes a csend. Csak ereim lüktetnek még vágtázó iramban. A tehetetlenség és a méreg keveredik bennem. Eleresztettem a világ legnagyobb disznóját, eleresztettem életem kanját! Bár tudom, mindent megtettem amit lehetett, nagyon bosszant, hogy ez lett a vége.
Megfordulok és nézem a helyet. Csak most fogom fel igazán, milyen közel volt. Még leírni sem nagyon merem! A lestől – ami ugye az erdő szélén áll, – a negyedik és az ötödik fenyősor közé lépett ki! Méterben kifejezve … kevesebb, mint 12 méter! Nem tudom, végül is engem vett-e észre, de nem úgy távozott, mint aki nagyon meg van ijedve. Valószínű, hogy erre már ma este nem kockáztat még egyszer egy ilyen kitanult szellemkan.
Várok még negyedórát és felhívom Pistát.
– Mondjad! – suttogja.
– Figyelj nagyon, mert itt van közöttünk egy nagy kan! Egy óriás! – lehelem a készülékbe.
– Láttad?
– Idejött a fenekembe!
– Oszt’, miért nem lőtted?
– Úgy meglepett, hogy mozdulni sem bírtam! Figyelj, hátha arra megy ki!
Eltelik az idő, nálam nem mutatkozik semmi. A lő világ utolsó perceiben balomról hangos puskadörrenés, majd rögtön becsapódás. Nem sokkal később rezeg a telefonom.
– Megvan! –szól bele Pista, már félhangosan.
– Mire lőttél?
– Disznóra! Most megyek oda. Az árpában fekszik, tűzbe rogyott.
– Indulok! – és már pakolok is.
Zseblámpával jelzek és közben azon gondolkodok, hogy most sírjak, vagy nevessek?! Pista már ott világítja. Ahogy közeledek, megcsapja orromat a jellegzetes disznószag. Gratuláció, töret, aztán jobban szemügyre vesszük. Szép, három éves kan, de szerintem nem ez volt mögöttem. Így fekve meg egyébként is kisebbnek tűnnek, mint állva. Meg is egyezünk, hogy ez lehetett annak a süldőnek a társa, amit néhány napja a szomszédos Harasztban lőttem Mikor végzünk, begyömöszöljük a terepjáróba. Megvilágítom a jobb hátulját, nincsen rajta folt, de erről Pistának nem beszélek.
Lám a disznók végre megjelentek Külsőlázon. De nekem ne mondja senki, hogy vele már minden előfordult a vadászatban, mert bármikor hasonló valószínűtlen történet szereplőjévé válhat …!