augusztus 2.

Térdig gázolok a ringó búzaerdőben.

Lábamat kecsesen bókoló, sárga kalászok simogatják, melyeket a lenyugvó Nap szór még aranyosabbá. Olyan könnyedén nyílnak meg előttem, mint ahogy összezárulnak a hátam mögött. A büszke kalászok aggódva rázzák meg fejüket lábam nyomán. Őrök ők, a gyorsan fejlődő, már kemény búzaszemek vigyázói. Tenyeremmel meg-megsimítom őket. Nem tudják, hogy ma estére különleges védelmet kapnak, két ember személyében.

A tábla közepén távvezeték hálózat, mint végeláthatatlan, kifeszített pókhálók. Ezek ormótlan oszlopaihoz igyekszünk ketten Egonnal. Megtorpanok, mert társam mellől nagy hirtelen egy őz pattan fel és menekül. Hosszú, elnyújtott ugrásokkal közeledik felém. Vörös teste ütemesen villan, lábai elvesznek a szalmarengetegben. Feje és nyaka mintha úszna a kalászok felett. Most vesz észre, mert irányt változtat. Nyolc – tíz ugrás és eléri a tábla túlsó szélét, melyet nyúlánk nádas szegélyez, bokrokkal és fűzfákkal tarkítva.

A fák ott a megszokottnál alacsonyabbak, mintha valami mélyedésben ácsorognának. Valóban. Mederágy az, a Tarna vize folyik abban.

A folyón túli kamaszodó napraforgó mező innen láthatatlan, csak a látóhatárt lezáró, kopasz alsoki dombok hirdetik fennen fontosságukat. Ott kezdődik az összefüggő erdő. A ma esti látogatókat onnan várjuk Egonnal.

A jövevények vakmerőek és óvatosak. Hívatlanok is, de azt hiszem, Egon nevében is mondhatom, nagyon rosszul esne számunkra, ha ma nem jönnének! Ha épp a mai estét hagynák ki ezek a többnyire titokzatosan megjelenő sötét foltok, a vaddisznók.

Néha mégis elárulják közeledtüket. Messzebbről meghallani már a magukról megfeledkezett, éhes süldők torzsalkodását, vagy a mélyhangú koca szaggatott röfögését, ahogy malaccsemetéit irányítja. Ilyenkor – süldők esetében – van idő nyugodtan felkészülni a lövésre, ha nőstény jő az ifjakkal, célszerű kinézni magunknak egy magaslati helyet, ahová szükség esetén menekülni lehet. Soha nem lehet tudni …! Ők sem egyforma vérmérsékletűek, akár az ember. Akadhat közöttük is gyáva, vagy éppen harcias amazon jellemű anya is.

A nagy kanok ilyenkor magányosan kóborolnak, és úgy járnak, mint az árnyék. Egyszerre csak a semmiből megjelennek! Mint a külsőlázi vaslesnél a szellem- kanom, akit mióta elhibáztam, egyszer sem láttam. Ki tudja, hova kergettem, s tovább állt-e erről a vidékről? Sokszor gondoltam rá az elmúlt másfél hónap alatt, de most mégis mással vagyok elfoglalva.

A fejem fölött szúnyogok gyülekeznek és lassacskán olyan felhőt alkotnak, hogy csak találgatom, hány száz lehet. Még mindig nagy a hőség, talán már nem oly fullasztó, mint fél órája. Verejték csordogál rajtam, pedig alig mozgok. Meg kell száradnom, mert így a szúnyogriasztó nem ér semmit. A rovarhad már érzi, hogy itt van alatta a préda, hogy először csak a legbátrabbak, majd a szürkület kezdete után csapatosan megnyissák a rohamot.

Más híján az ingem ujjába törölközök és bekenem magam, mert az előőrs már itt döngicsél egyre közelebb a fejemhez. Majd csak a sötétség beállta után nyugszanak el kissé, addig a kenőcsre vagyok utalva.

A kalászok árnyékainak tízezrei kúsznak egyre magasabbra társaik derekán, de mire a nyakukhoz érkeznének, eltűnnek, hogy átadják helyüket a mindent összemosó, settenkedő szürkületnek. A búzában megszólal a fürj, a Tarna menti bokrokon még rigók perlekednek az alvóhelyeken.

Közel, s távol már csak a Tarnában van az éltető vízből, a hőség miatt már minden egyéb vízfolyás kiszáradt. A disznóknak tehát mindenképpen meg kell jelenniük, és ha isznak, bizonyára éhesek lesznek a hosszú nyári nap után.

Hát, ezért csücsülünk itt székeinken Egonnal kőhajításnyira a Tarnától a búzában! Ezért tűrjük ily megadóan a fojtó meleget, az izzadt mozdulatlanságot és a szúnyoghadat. Disznót szeretnénk lőni! Már csak ki kell várni őket. Türelem disznót terem! – mondaná a közmondás is, ha ebben a rövid kis mondatban a legfontosabb szót nem cserélték volna fel, holmi tövises, illatos, népszerű virágéval.

Fenn pislákolnak már az első csillagok, amikor a távolban mozgás kapja oda szemem az alsoki dombokra. Egy fekete állat ballag ottan. Mi lehet az? Egy jókora kutya! Hej, de móresre tanítanám azt az orrvadász fajtáját! Nagyon messze van, de azért csak megnézem, kié lehet! A messzelátót közelre állítottam be, így eltart egy darabig, míg kibontakozik előttem egy nagy disznó képe. A harmadik púp közepén sétál, a bokrokat kerülgetve felfelé, a gerinc felé halad ráérősen.

-Látod, odaát? – kérdezem Egont

– Hogy látom-e?! Most akartalak én is hívni. Te! Ez minimum másfél mázsás, ha nem több!

– Igen, szép darab, de egyben búcsút is inthetünk neki. Akkor majd, ha nem lesz semmi, éjfél körül megcsörgetlek.

A beszélgetés közben is szememnél van a messzelátó. Az állat olyan nyugodtam masírozik a bokrok között, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Most ér a kiszáradt cseresznyefa közelébe. Ha Pistával Alsokba megyünk, akkor legtöbbször ide, e mellé a fa mellé állok. A kopasz tetőn megáll. Körbenéz és felemelt fejjel beleszimatol a légáramba. Mindent rendben találhat, mert már indul is. Mielőtt eltűnne a túloldalon, mintha valami foltocska villanna hátul a jobbján! Már hiába meresztem a szemem, tovább állt.

Csak nem Foltos volt?! Nem tudom határozottan, de valami azt súgja, hogy igen. Haraszt, ahol rálőttem, a hátunk mögött van, az Egerbe vezető út másik oldalán, innen olyan másfél kilométernyire. Az akkori lövéseim után, nagyjából ebbe az irányba, a Tarna felé rohant. Miért ne lehetett volna, Ő? Ő volt és punktum! Mennyivel jobb lesz így lefeküdni és felkelni újra és újra, tudva azt, hogy még e vidéken kószál!

Közben a sötétség észrevétlenül szemfedővel takarja be a mezőt. Szemben a Tarna menti bokrok körvonalai is beleolvadnak az elcsendesedő éjszakába. Tücskök és szöcskék vidám órái ezek, cirpelésük mindenfelől hallatszik. Talán a fenn sziporkázó csillagokat köszöntik az első strófával, a nap híreinek továbbadására még úgy is van idő. Egyikük itt húzza néhány lépésnyire tőlem. Őszintén szólva, kezd az idegeimre menni. Nem hallok tőle semmit. Pedig ilyenkor, amikor már a szem tehetetlen, a fül válik a legfontosabb érzékszervvé! Hogy hallom meg így a közeledő disznót?! Apró rögökkel bombázom, de ezt percenként meg kell ismételni, mert nagyon ragaszkodik a hangszeréhez! Előbb megunom mint ő, s ráadásul már nem ajánlatos ennyit mocorognom. Tizenegy múlt, ha jönnek, akkor most kellene jelentkezniük.

Gém kiált a Tarna közelében, s végre odaát Alsok alján felriasztott fácánkakas kakatol. Mit vett észre? Lehet, hogy csak róka abajgatja? A hang az erdő széli nádasból jön, azon kell átjönni a nagyvadnak is, hogy a Tarnához érjen. Ha szarvas, az elmarad a túlsó oldali napraforgó táblában, de ha disznó …!

Látszólag lassan múlnak a percek. Félig nyitott szájjal fülelek Úgy szívok magamhoz minden apró neszt, mintha az életem múlna rajta. A túlpart bokrai leheletfinoman megzördülnek, mintha test súrlódna a leveleken! Vagy csak képzelődök? Mereven figyelek. Egy perc telhet el, amikor éles reccsenés a nádsávból, majd még egy. A látogatók megérkeztek!

A következő pillanatban loccsanások zaja, most vannak a folyómederben.A lubickolás közben felhangzik néhány halk röffenés, majd visszafogott visítások. Vaddisznó süldők tülekednek egymással a vízért és a jó falatokért. Jó ideig tücskörésznek itt szemben velem, majd Egon felé tocsognak lefelé. Pedig itt vannak előttem a legerősebb csapások, melyek a Tarnából vezetnek ki a búzára. A letarolt foltok is arról árulkodnak, hogy itt már néhányszor otthonosan érezték magukat.

A csobogás újra közeledik. Mikor egy vonalba érnek velem, elcsendesednek. Végre a legbátrabb megindul fölfelé, s a bokrokon túljutva, megtorpan a búza szélénél. A többiek egymás után követik. Ahogy kiérnek, ők is megállnak hallgatózni.

A puska már a vállamnál. Egyik kezem elöl a csövön levő lámpa kapcsolóján, a másik a biztosítón. Még várok, hogy biztosan kilépjenek a takarásból. A nagy csendességben csak a szívem zakatol ütemesen. Remélem, nem hallják a jövevények!

Mindjárt megindulnak kifelé. Ilyen közelről jól fogok látni a kacsalámpám fényénél. Váratlanul nagyot fúj az egyik. Rövid röffenés és menekülő recsegés. Csobogva vágtatnak át a vízen és a túlsó oldalon, hogy elnyelje őket az éjszaka.

Mi történt? A tarkómon érzem a szellőt. Szél Úr megtréfált a döntő pillanatban! Egy dolognak azért örülök. Foltos még itt van a területünkön.

Csak találkozunk még!?

További olvasnivalók

FEHOVA 2019

FEHOVA 2019

Új könyv az idei FeHoVa-n! (2019. február 7-10.) Szeretettel várok minden érdeklődőt könyveimmel az A pavilon 304-es standján, a legrangosabb hazai vadászati kiállításon, vásáron. Régi árak, új könyv, ajándék dedikálással! + peddignáddal fonott vadász-díszüvegek!...

Vaddisznóláz a Magyar Vadászon!

Tisztelt Olvasók, Érdeklődők! Könyvem elérhető a magyar vadász hivatalos honlapján is: https://www.magyarvadasz.hu/index.php?p=hirdetes&id=15643 De ha szívesen olvasnák könyvemet, akkor ide kattintva tudják megrendelni. Vadászüdvözlettel, Szabó...