Napközben Pistával úgy döntünk, adunk még időt a disznóknak arra, hogy a külsőlázi árpát felfedezzék.

A múlt héten Erdőkövesd mellett, a Kövesdi-lázon kettő is esett búzán, ezért nem kellett sokat kéretni magunkat, hogy ma oda üljünk ki.

Imi is csatlakozik hozzánk, így a terepjárójából hárman néztük az út melletti elrohanó fák árnyait.Megérkezésünkkor gyors megbeszélés, ki hova szeretne menni. Imi a fenyves szélén álló magaslest választja, így nekünk le kell gyalogolnunk a búza szélére. Negyedórás séta a térdig érő fűben, legalább kellőképp magamhoz térek ebben az álmosító kora estén.

Indulás előtt észreveszem, hogy a puskám zárdugattyúja elfordul ugyan, de nem nyit hátra , egy tapodtat sem! Pista rögtön rávágja, hogy  rozsdás, én ellenkezek. Bárhogy rángatjuk, nem nyílik. Már lassan lemondok a vadászatról, amikor előkerül egy csavarhúzó. Tus le és alulról feszítik hátra a dugattyút. Végre sikerül, nagyot lélegzem.

Kiderül, hogy két fűmag került bele akkor, amikor utoljára kiürítettem a sötétben. A magok úgy szétlapultak, akár a paradicsom magja a szoros passzírozóban és megbénították a szerkezetet.

Örülök, hogy nem lett komolyabb baj!

Fél órán belül már az ülcsiken, ezen a hordozható, gyorsan összeszögelt, alacsony, kis lesen ülök a búza szélén. Főleg nyáron készül sok ilyen szerkezet, amikor többször kell váltogatni a helyét, aszerint, hogy a vad hol vált be a mezőgazdasági területekre és a közelben ott nincsen magasles.

Mindenki elfoglalja a helyét, Pista velem egy vonalban, a búza belső sarkánál, ahol egy fasor húzódik, Imi pedig szemben velem a fenyves mellett a lesen. Nem látom őt, mert közöttünk, a füves pásztán túl egy jó focipályányi, háromszög alakú, kis akácos húzódik.

Felmászok az ülcsikre. alig helyezkedek el, amikor Pista hív. Izgatottan mondja, hogy nála a búza széle tele van bagóval! Ennek igen csak megörülök. Itt nálam is tejes már a búza, de hogy van-e bagó, azt már nem néztem meg, mert érzésem szerint, a puskám helyrehozatala miatt már kicsit el vagyunk késve.

A hír szerint tehát mindenképpen várható disznó, kérdés, hogy mikor jelenik meg?! A tejes búzának már nem tud ellenállni. Lecsámcsogja a kalászokat, de nem nyeli le. Kiszívja belőle a nedvességet, mint pók a légyből, azután a maradék törmeléket kiköpi. No, ez az, amikor bagózik a disznó.

Közben a Nap eléri ágyát, melyet az erdőkövesdi dombok vetettek meg számára. Egyre jobban belesüpped a legmagasabb párnába, s egyszer csak hopp, fejére húzza a takarót. A fény játéka hirtelen megszűnik, átadva helyét a közelgő alkonynak.

A legközelebbi bokron eddig hangosan csipogó mezei veréb család is elnémul hirtelen. Őket nem a fényt és meleget hozó égi vándor eltűnése készteti most gyors visszahúzódásra. Egy  karvaly lendül át előttem mai utolsó portyáján, előle menekülnek a sűrűség mélyébe.

Jaj annak, aki nem tanulta meg a leckét és felrepül ilyenkor. Néhány másodperc múlva már a vérengző kis gyilkos karmai közt csüng alélt teste.

Mint ahogy nem tanulta meg a leckét az a szarvas ünő sem, amely túl korán, óvatlanul épp előttem lépked ki az akácosból. Ilyenkor júniusban már egyedül van, akár kortársai. Az anyja a kisborjával van elfoglalva, azt vezetgeti valahol. A serdülő ifjúságnak már magára kellene vigyázni.

Az ünő egyenlőre a füveket dézsmálgatja az erdő szélén, de tudom, előbb utóbb itt fog kikötni mögöttem a búzában.

Nem lövök. Azt már korábban eldöntöttem, hogy ma csak disznóra emelem rá a puskát.

Más híján őt nézegetem, amikor éles lövés csattan  el előttem, az akácos túlsó oldalán Csak Imi lőhetett és valószínűleg disznóra. A lövés nem is, de az, hogy mindez milyen korán történt, az meglepett.

Röviddel később a messzelátóban meglátom Imit, amint segítőjével a háta mögött (aki szintén Imi, azaz a két Imi) beszalad a fenyvesbe. Pillanatokon belül jön a második lövés, majd kihúznak valamit a fák mellé, de hogy mit, azt nem látom.

Hát bizony nem is lényeges, hogy mi az, csak azt tudom, hogy az én mai vadászatomnak befellegzett. A disznók, amikre várok, éppen a fenyvesen keresztül érkeztek volna felém, de a lövések után, meg hogy össze is lett mászkálva, erre nem fogják kitolni hosszú orrukat, az biztos!

A kezdődő bosszúságom lehűti az a gondolat, hogy milyen kevés embernek van alkalma arra, hogy egy kicsit része lehessen ma este az erdőnek, mezőnek, madárfüttynek és a csendnek. Nekem megadatott! Hát kell ennél több?!

Alig múlik 9 óra, amikor Pista hív:

– Imi lőtt egy disznót! Arra gondoltam, hogy fölmegyek, segítek zsigerelni. Te, maradsz még?

– Igen. Úgyis 10-re beszéltük meg a találkozót. Ha fél tízig nem jön semmi, akkor elindulok – válaszolom.

Hamarosan fel is tűnik halvány sziluettje az egyre szürkülő félhomályban, hogy az akácost megkerülve megérkezzék Imiékhez.

Ekkor két nagy fekete folt lép ki tőle lejjebb a pici erdőből a térdig érő fűmezőbe. Szarvasok. Nem láthatják egymást abból a szögből, így aztán mindenki megy a maga útján előre. Biztosan a víg hangoskodás zavarta ki őket. Így akár disznó is megfekhetett ebben a kis akácosban…?!

A két állat lassan átvág a füves oldalon és oda ereszkednek le, ahol eddig Pista állt, a búza belső sarkánál.

Nézem az órát, negyed tíz. Akár indulhatnék is. Jó séta vár rám, mire innen felérek a többiekhez, tök sötét lesz

Fürj szólal meg közvetlen a hátam mögött. Hirtelen ötlettel arra gondolok, hogy ha háromnál többet pitypalattyol, akkor látok még most disznót.

Számolom és a fürjecske négyszer kiált! Nocsak! A kezem megáll a pakolásban.

A fürj újra megszólal:

– No, ha most négynél többször mondod, akkor meg is fogom lőni!

– Pitypipitty, pitypipitty, … szól a kismadár ötször egymás után. Nem vagyok babonás, de ezt komolyan kell venni! Erre már vissza is ülök a deszkákra.

Néhány perc múlva újabb sötét folt tolul ki az akácosból a szarvasok nyomán. Fel sem emelem a távcsövet, hiszen ez csak a megkésett harmadik. De mégsem az előbbiek nyomán halad, lefelé kanyarodik irányomba.

Mégis csak megnézem, és majd kiejtem a kezemből a messzelátót, mikor belenézek! A fűben jókora disznó áll szemben velem és mintha engem nézne! Pedig nem vehetett észre, mert vagy kétszázötven méterre lehet.

… A következő pillanatban megugrik, s már robajlik is le, egyenesen nekem. Csak nézem megbabonázva, mikor eszembe jut, hogy a távcsövet ki kellene cserélni a fegyverre.

Mire megcélzom, a távolság közel felét megteszi. Már azt is hallom, ahogyan rúgja a füvet. Megvárom, míg irányt vált, mert így szemből, főleg a rohanó disznónál a fejlövés igen nehéz, és nem akarok kockáztatni. De ez az állat, mintha fel akarna dönteni mindenestől! Alig van harminc méterre, amikor végre jobbra fordul. Most már lőnék, de most meg olyan közel van, hogy a céltávcsőben csak az oldalát látom, és egyfolytában úgy érzem, ha lőnék, hátra menne. Nem megy be a búzába, visszakanyarodik az akácos felé? De ezt már nem várom meg. Rajta vagyok a fején és amikor oldalra néz, a nyaktövére lövök.

A lövésre összeesik, kapálózik. Megpróbálna talpra állni, de minduntalan visszahanyatlik. Fél percen belül már hív is Pista. Alig akarja hinni Imivel, hogy bejött a disznó.

Ahogy halkan diskurálunk, látom, hogy az addig csendesedő kan farral felém, állásba küzdi fel magát és menekülne az akácos felé. Néhány lépés után végre ismét elfordítja fejét, s meglátom a füle tövét. Ekkor kapja a második lövést, melyre végérvényesen elterül.

Elpakolok, majd a bokorsort megkerülve igyekszem hozzá. Odaérek, ahol először feküdt, itt körben letarolva a fű és a félhomályban még látszik, hogy mindent vér borít.

Innen már nem messze fekhet, és próbálom betájolni magam. A magas fűszálak halkan duruzsolnak a nadrágomon. Már az első lépések után meglátom előttem néhány méterre a nagy sötét foltot.

Ösztönszerűen a vállamhoz emelem a puskát, s óvatosan közeledek. A zajra-e, nem tudom, de a disznó váratlanul felül és félig felém pördülve elkezdi az agyarát csattogtatni. Hogy az esetleges támadást megelőzzem, azonnal a feketeség elejébe lövök. Visszahanyatlik és néhány hörgés után örökre elcsendesül. Nagyot fújok. Végig fut az agyamon, mi lehetett volna, ha puskával a vállon, óvatlanul közelítem meg ezt a három éves kancsit!

Gyerekkoromban sokat hallgattam idős vadászemberek történeteit, s onnan maradt meg bennem a következő mondás:

 

A DISZNÓT ADDIG KELL LŐNI, AMEDDIG MOZOG!