Az utolsó levél

A szél olyan hirtelen szűnt meg, mint ahogyan érkezett. Furcsa csend maradt utána, várakozásteljes és titokzatos

csend.

Ebben az ősi békességben mozdulatlanul állt őrt a vágásszélén a magányos, öreg cserfa.Ereje teljében volt, az elballagó évtizedek alatt óriássá növekedett. Terebélyes, izmos ágai magukban hordozták az erőt, alakja már messziről kiviláglott az oldalban, mellyel pihenésre csábította az erre érkező vándorokat, a levegő és a szárazföld utazóit.

A korai szürkületben elültek már a varjak is, melyek napközben errefelé hangoskodtak és kavarogtak fel nagy magasságokba. A közeli földutat övező nyárfásnál szűnt meg rekedt károgásuk. A vágásban sem mozdult most semmi, ma még a rigók is korán elhallgattak.

Az öreg fa is csendesen merengett az egyre sűrűsödő sötétségben.

– Itt van hát, újra itt van! – gondolta.

Minden porcikájában érezte a közelgő változást.

– Nagyot néznek majd reggel a gyerekek! – s lágyan megsimította az ezernyi levéllel megrakott ágvégeit. Aztán a nagy csendességben ő is elszenderedett. Az utóbbi időben egyre többet szunyókált a hosszúra vált éjszakákban. Alig hunyta le a szemét, máris álmodott. A régi képek egymás után sejlettek fel benne. Jól ismerte már ezt az álmot, mégis várta és úgy itta magába, mint a tavasszal ébredő gyökerei az éltető nedveket.

Újra sudár fa volt, s a többiekkel beborították az egész széles oldalt. Testvérek voltak valamennyien. Együtt örültek a fénynek és a sötétségnek, a fagynak és a melegnek. Egyszerre táncolt a rengeteg levél, bókolt, hajlott az ágkezek erdeje, amikor Szél úrfi kivonta zsebéből a karmesteri pálcáját. Az ősz termékeny idejében is egyszerre hullatták a földre a rengeteg makkgyermeket.

A kitartó kopogásoknak mindig híre ment, mert ilyenkor feltűnően sok négylábú vendég érkezett a környékből is, hogy kivegyék részüket a lakomából.

A boldogság és a megnyugvás szigete volt ez az erdő, még akkor is, ha néha hangos dörrenés morajlott rajta végig. Ilyenkor szekér zörgött el mellettük hangoskodó emberekkel, s a szekéren mozdulatlanná dermedt agancsos bajnok, vagy vén agyaras feküdt véresen, melyek csak akkor moccantak meg, ha a hatalmas fakerekek nagyot botlottak az egyenetlen földút gödreiben.

Ekkor felébredt az öreg fa.

A telt csendességben esett már a hó. A legtöbb pehely hangtalanul hullott tovább mellette a mélybe, némelyik zizzenve kapaszkodott bele az ágakba és a levelek szélébe, mintha félnének a további zuhanástól. Hamarosan fehérré vált minden. A frissen hullott első hó halvány derengéssel tessékelte odébb az éjszaka sötétjét.

A vén cserfa megborzongott. Akkor is fehér volt minden, amikor fejszecsapásoktól lett hangos az erdő. Hiába sikongtak és reszkettek, hiába rimánkodtak társai, az emberek kérlelhetetlenek voltak. Testvérei egymás után, nagyot nyikkanva csapódtak a földre. Nem kegyelmeztek senkinek, csak ő maradt állva ott, az út szélén. A gyönyörű erdő helyét, azóta nehezen járható sűrűség nőtte be.

Aztán reggel lett és a levelek egymás után ébredtek. Ámulva nézték a fehér világot.

– Ne féljetek tőle! – rázta meg magát a fa, és kis hó füzérek váltak le ágairól.

A levelek gyorsan rájöttek az új játék ízére és kacagva rugdalták egymásra a havat.

– Erősek vagyunk, és ügyesek! – kiabálták, miután az utolsó hópihe is lehullott.

– Nézzétek azt a pipogya akácot! Jött egy kis fagy és már csak nyöszörgött! – szólt közbe az egyik.

– Vagy odaát a sok nyár! Szél úrfi első mérges szavával a földre parancsolta őket is! – nevettek a többiek

– Erősek vagyunk! Mi vagyunk a legerősebbek! – bólogattak ezrével.

– Erősek és halhatatlanok! – hangzott mindenfelől, miközben az öreg fa némán ringatta őket.

A következő napoktól Tél úr ökölbe szorította a kezét és a hóréteg teteje keményre fagyott. A nagy hidegben dér fedte be a leveleket is, de ők ezt se bánták. Érdeklődve nézték az éhes erdőlakókat, ahogyan élelem után kutatnak alattuk. Legtöbbször vaddisznók jöttek a vágásból és forgatták fel a havat, de megjelentek a szarvasok is, hogy felcsipegessék az ottfelejtett falatokat.

Egyik délelőtt emberek érkeztek lovas szánokon. Éppen alattuk sorakoztak fel. Az öreg fa reszketni kezdett. Soha nem értette, miért őt hagyták életben, de mindig érezte, hogy az emberek majd visszatérnek, hogy végezzenek vele is.

A levelek is megérezhettek valamit, mert lélegzetüket visszafojtva figyeltek.

Az emberek sokáig körben álltak, majd elindultak. Nagy részük a vágás bokrai között bujkált, kiabált és csörömpölt. A többiek némán ácsorogtak, miután közrefogták a hatalmas sűrűséget.

Esteledett már, mikor tűz éledt a vén fa alatt, melynek füstje fellebegett az ágai közé és puhán omlott szét a levelek felett, a korán közeledő éjszakában. A tűz mellett három vaddisznó és egy szarvas teteme feküdt.

Sötét volt már, mire minden elcsendesült és a levelek mély álomba merültek. A hatalmas fának nem jött álom a szemére, a nap eseményei élénken éltek még benne.

– Anya! – szólalt meg ekkor odafentről egy vékonyka hang.

A fa nem válaszolt.

– Anyácska! – hangzott fel újra, kérlelőn.

– Hát te? Miért nem alszol? – mormogta látszólag álmosan a vastag törzs.

– Kicsit fázom! – lódította a levél.

– Húzd össze magad és aludj!

– Megpróbálom – rezgett újra a levél, majd röviddel később ismét megszólalt.

– Anya! Mi történt ma az ismerőseinkkel? Miért feküdtek alattunk ilyen szótlanul?

A fa rövid csend után válaszolt ismét:

– Mondtam, hogy aludj!

– De Anya! Te is láttad! Meg sem mozdultak! Az ember tette ezt velük?

Az öreg fa meglepődve hallgatott. Hosszú életében még soha nem fordult elő, hogy egy levél ilyen fontos dolgokról kérdezze. Azok a levelek, akik megszülettek, éltek, és ha eljött az idő, meghaltak. Soha nem beszélt nekik az elmúlásról, s ők mindig gondtalanok és boldogok voltak.

– Az ember pusztította el őket, Anya? – hangzott fel ismét.

– Igen! – sóhajtották az idős ágak megadóan.

– De hát miért? – folytatta a kis levél, és megpróbálta a törzs legapróbb rezgéseit is felfogni.

– Nem tudom – merengett el a fa, – talán, hogy megegye őket. A legtöbbjüket a nagy fehérség ideje alatt viszi el.

– Hogy megegye?!

– Igen. Többször előfordult, hogy itt raktak tüzet alattunk és nagy hangoskodva ettek! Láttam!

A levél elborzadva hallgatta.

– Azt is láttam, amint sokszor a vörös bundásra ordított rá hosszú botjával. De azt nem ette meg. Kifordította a bundájából, a húsát meg itt hagyta!

– Én ezt nem értem! – válaszolta a levél.

– Én sem! Csak azt tudom, hogy az ember veszélyes!

– Mit jelent az, hogy veszélyes?

– Azt, hogy az ember bajt hoz az erdő népére, és bajt hoz a mi fajtánkra is! Az embernek soha semmi nem elég, mindent magának akar! Elpusztít mindent, még a mi népünket is! – suttogta rekedten az öreg fa.

A kis levél sokáig néma maradt.

– Én is elpusztulok majd, Anya? – kérdezte később, nagyot ásítva.

– Igen! Egyszer mindnyájan elgyengülünk, és akkor odalenn végezzük!

– Miért? Mi van ott lenn a mélységen túl?

– Ott? Az elmúlás és az élet! – szólt a fa és jól magához szorította a kis levelet és lassan ringatni kezdte az összes többivel.

– Nem értem – motyogta a levél és a következő pillanatban már aludt is.

– Nem is kell értened! – gondolta az öreg fa és tűnődve nézett a sötétségbe.

A hideg napok után még hidegebbek jöttek, de nem fáztak, mert a levelek puha ruháikat keményre váltották. Zörögve játszották Szél úr nótáit.

Az élelem lassan elfogyott, és az erdő népe egyre lassabban mozgott. A disznók hosszasan turkáltak, de már csak néhány férges makkot forgattak ki a hó alól.

A szarvasok felágaskodva rágták le az elérhető gallyakat, majd a bokrok kérgeit kezdték lehántani. Az éhség úrrá lett rajtuk. Mind vékonyabbak és gyengébbek lettek. A tehenek egyre gyakrabban szaglálták ijedten csapzott borjaik véres vizeletét.

Amikor Szél úr nap mint nap jeges leheletet zúdított rájuk, mindig egy közeli, védett katlanba vánszorogtak. A sok mozgás még jobban kimerítette őket. Vékony, borzas horpaszuk remegett a kimerültségtől, az éhségtől és a hidegtől. Ilyenkor fejüket összedugva próbálták melegíteni egymást, és némán várták az elmúlást.

Az egyik nap furcsa zajra lett figyelmes az erdő népe. Lovas szán közeledett és állt meg az öreg fa alatt. A lovak nyakában érdekes szerkezet, abból szállt ki az a csilingelő hang. Aztán sokáig lágy suhogás, majd távolodó csengés.

Az öreg fa leveleivel kíváncsian figyelte az embert, aki valamit lerakott a hóba, majd visszafordította a lovakat az üres szánnal.

A közelben fekvő szarvascsapat észlelte a veszélyt, de már nem volt ereje a menekülésre sem Bár az Ember most nem bántott senkit, mégis sokáig néztek utána. A vezértehén érezte meg először az illatot. Szeme nagyra kerekedett, és nehézkesen felállt a hóban kapart teknőjéből. Újra és újra körülnézett. Veszedelemnek semmi nyoma. A többiek is feltápászkodtak és némán követték.

A következő napoktól aztán a messze hangzó csilingelés hangja eggyé vált az élelem és az Élet hangjával. Alig indult vissza a szán, máris éhes szájak állták körül a lepakolt szénát. Hol agancsosok, hol tarvadak csapata. Odébb, a szétdobált kukoricán visongva tülekedtek a vaddisznók.

– Nézzétek! Az ember enni hoz az erdő népének! – susogták a levelek.

– Nem értem! – rebegte az öreg fa, ahogyan a naponta visszatérő csilingelést hallgatta.

Ahogy múltak a napok, a Tél egyszerre gyengébbnek kezdte magát érezni. Ezt kihasználva a Nap lassan mind magasabbra tornázta magát az égbolton. Mind több ideig és egyre melegebben mosolygott az erdei népre.

A hó feszessége is enyhült már. Imitt – amott sötét foltok nyíltak az egyre vékonyodó fehér bundában, amely az idő múlásával inkább egy koldus szakadozott gúnyájához kezdett hasonlítani.

Ekkor már az agancs nélküli, korosabb szarvasbikák szégyenlősen hajtották le fejüket és tűrték, hogy fiatalabb, még fejdíszes társaik megelőzzék őket a táplálkozás eddigi rendjében.

Aztán néhány nap múlva, esténként hosszúcsőrű madarak jelentek meg a vágás felett. Korrogva és pisszegve kergetőztek az esti félhomályban. Napközben az olvadt hólétől felpuhult földben kutattak mozgó eleségért, hogy aztán esténként szerelemre találjanak.

Az öreg fa némán figyelt. Már várta őket. Tudta, hogy nem maradnak sokáig, és azt is, hogy ebben az időszakban születnek a legfontosabb változások az erdőn.

Kicsiny, zöld fűszálak jelentek meg a földből a szárazak között. Lassan egyre nagyobbra nőttek. A cserjék ágai is megduzzadtak és a rügyek ráérősen kifeslettek. Milliónyi kis, üde levélke törekedett a fény felé, hiszen mind növekedni akart.

A vén fában is megindult a keringés. Az ősszel megfáradt gyökerei, most újraéledve pumpálni kezdték az áramló nedveket a törzsén keresztül, minden porcikájába.

A levelei mostanában nagyon szótlanok voltak, mintha megéreztek volna valamit! Nem érdekelte őket a növekvő világosság, sem az új fény, s lobbanó ereje. Nem gúnyolták már a kopasz fákat és nem hirdették saját méltóságukat. Egykedvűen zörögtek Szél úr parancsára.

Ezen az estén már semmit nem éreztek. Úgy lebegtek könnyedén az ágakon, mint az elfelejtett gondolat, mely szétterül a testen kívül, és soha nem tér már vissza. Csendes volt az öreg fa és búcsúzott. A mai éjszaka az elmúlásé és a születésé. A testében felgyülemlett új erő hirtelen meggyengítette eddigi erős kötődését a leveleihez.

Észre sem vette, mikor hullott alá az első. Éjfél felé Szél úr megpendítette húrjait, és százával szakadtak el az ágaktól a már dermedt gyermekei.

Hajnal volt, amikor a vihar ereje csendesedett. Ekkor hullt alá az utolsó levél.

– Hamarosan újra bennem éltek! – búgta halkan az öreg fa.

A levél pörögve ereszkedett egyre mélyebbre és csendesen zizzent sárgásbarna társai halmán.

A szél olyan hirtelen szűnt meg, mint ahogyan érkezett. Furcsa csend maradt utána, várakozásteljes és titokzatos csend.

2012