Téli mese

Hogy mi az élet értelme?

Hogyan tudunk továbblépni miután szívünk egy része megsemmisül?

Mi az, ami évek után is megmutatja az utat az egykori otthonunk felé?

Hogyan találhatjuk meg a gyermekkor határtalan, s őszinte örömét?

És, hogy bele lehet-e szólni lélek és szív kapcsolatába…?

A válaszokat Szabó József könyvében kell keresnünk.

Akik ismerik az írót, tudják, hogy ezen kiadvány már a harmadik a sorban, és az olvasóközönség e könyv esetében is meglehetősen széleskörű. Az író éppúgy szól a csintalan gyermekekhez, mint azokhoz a felnőttekhez, akik hajlamosak az élet szépségeit el- elfelejteni, vagy épp’ azokhoz az idősekhez, akik a varázserdő szépségeit már csak a könyv puha papírjainak lapozgatása közben élhetik át.
Mintha az író igyekezne minél több diákot, barátot, ismerőst és ismeretlent maga köré gyűjteni, hogy aztán a népes olvasóközönséggel együtt indulhasson el abba a varázslatos világba, amelyet erdőnek hívunk, és amit csak akkor láthatunk, amikor kitárt szívvel átadjuk magunkat a természetnek…

Az írót követve megismerhetjük Vöröst, a rókát. Az idő múlása sok sebet ejt a rozsdaszőrűn, bárhol is jár, sosincs biztonságban az élete, hiszen „az ember ordító botjával messzire köpi a halált”. Szép bundáját gyakorta sebzik meg, akárcsak szívét. Ám az erdő gyógyító varázsereje, a bölcs bagoly tanácsai, Szél Úr és a Nagy Fehérség mind a megmentésére sietnek, és segítenek neki abban, hogy amikor kitárja szemét, ne csak nézze, de lássa is meg a fák, bokrok, levelek közt meghúzódó természet lenyűgöző csodáit. Így akad meg szeme Hajnalon, akinek fénye megvilágítja a helyes utat Vörös számára…